A kérdés a címben nem költői. Szeretnék meghívni másokat is, hogy osszák meg tapasztalataikat, javaslataikat, induljon erről párbeszéd, jöjjön válasz, kritika.
Mivel még fiatal vagyok, és csak néhány évem van a szervezői, közösségépítői, feminista mozgalmi munkában, biztosan lesz a szövegben olyan pont, amire már születtek megoldások, módszerek, amely akadályokkal már szembesültek idősebb mozgalmárok. Ezt nem szeretném elvitatni, sőt, kérem, hogyha ilyen felmerül, írjátok meg! Adjuk át a tudást a többieknek is.
Ezzel egyetemben én is szeretném a saját meglátásaim, az általam levont tanulságokat bedobni a diskurzusba, mint valaki, aki nem beágyazottan, de baloldali közegekben mozog, így félig külső, félig betekintő nézőponttal rendelkezik, amolyan utazóként körülnézve, mi történik ezekben a csoportokban jelenleg, egy kormányváltás derekán, belépve a 21. század második negyedébe.
Feministaságom alatt már megfordultam pár közösségben, (rövid- és hosszútávú) szerveződésben, projektekben, amit folytatni is szeretnék. Mégis, ez alatt a viszonylag rövid időszak alatt is sikerült belefutni ugyanazokba a problémákba a legkülönfélébb helyeken, amik szerintem akadályozzák, nem csak a feminista, hanem az összes baloldali felszabadító mozgalom sikerességét. Azt remélem, ha összeszedjük ezeket, könnyebbé tesszük egymásnak a felismerést, hogy valami miért nem működik, miért nem az történik, amit szeretnénk vagy miért robog látszólag kontrollálatlanul olyan irányba, amivel már nem tudunk azonosulni.
Kannibálkapitalizmus és ügynökei
Nancy Fraser már elég részletesen megfogalmazta és alátámasztotta, ez mit jelent: hogy a felszabadítási mozgalmak, mint a feminizmus, klímaaktivizmus, antikapitalizmus is bele tud harapni a saját farkába, mert a rendszer olyan feltételek közé szorítja az aktivistákat, amiben előbb vagy utóbb muszáj kiszolgálniuk azt, ami ellen küzdeniük kéne. Ennek egyik tünete lehet az NGO-sodás, amikor a célt háttérbe szorítja a folyamatos pályázatírás és marketingkommunikáció, de kerülhet bele formálisan nem bejegyzett szervezet is. Hogyha nem foglalunk állást a rendszerrel szembeállítva magunkat, értékeinkben nem központi elem az antikapitalista ellenállás, akkor szimplán a szokásjog, vagyis, a “hát mindenki így csinálja” bárkinek elég feljogosítást ad a végtelen merch-gyártásra, és a szponzorok kiszolgálására, miközben egyre kevesebb helyet kap az elsődleges cél, vagy soha nem is kerül célkeresztbe.
Ezt a folyamatot azonban nem csak a rendszer kényszeríti ránk, hanem mi is egymásra. Alapvetően nem rendszerkritikus, de a mozgalmi szókincset jól használó manipulátorok nagyon gyakran a saját szakállukra alakítanak hasonló szerveződéseket, nem sajnálva, hogy az őszintén velük dolgozó társaikat is feláldozzák. Céljuk lehet a népszerűség, a szociális visszacsatolás, akár pénzügyi nyereségek is. És mivel manipulátorok, ezért mire felfedezzük ténykedésüket, már nagy valószínűséggel sok minden elromlott körülöttük, és vesztettünk el értékes tagokat a csoportunkból, akik időben felismerték mind a desktruktív ténykedést, mind saját maguk tehetetlenségét. Ugyanis a manipulátorokat nehéz úgy felelősségre vonni, ha a csoport többi tagját is manipulálták már, anélkül, hogy az ember ne saját magára vonja mindenki haragját és legyen elüldözve a csoportból.
Természetesen ők nem eredendően gonosz emberek, hanem egy rendszer következményei; ettől függetlenül sürgős felelősségünk van abban, hogy amikor mérgező dinamikát alakítanak ki csoportokban, akár el is üldöznek embereket, akkor ismerjük fel a korai jeleket, ne adjunk nekik végtelen platformot és történjen felelősségvállalás, legyen következménye a romboló viselkedésnek. Így mutathatunk példát transzformatív igazságszolgáltatással másoknak is.
Kapuőrködés
Az angol gatekeeping, vagyis kapuőrködés azt jelenti, amikor egy csoport tagjai (legyen az aktivista mozgalom, vagy akár egy hobbi művelői) eldöntik, hogy ki érdemes arra, hogy közéjük tartozzon, általában az exkluzivitást szem előtt tartva. Így sokszor ‘válogatósak’ az új emberekkel szemben.
Mivel jómagam is kívülállóként kerültem bele ebbe a közegbe, ezért ebből a pozícióból beszélek, de a kapuőrködést és a kapun kívül ragadást megerősítették mások is, akik önkéntesként akartak csatlakozni feminista szerveződésekhez, és szintén már fiatal felnőttként vagy később kerültek ebbe a közegbe. Sajnos gyakran nagy a rés a szóbeli befogadás és a valós tettek között: hiába kommunikál nagyon sok szervezet, csoport a sokszínű hangok fontosságáról, azokat nem szeretnék meghallani, legalább is nem mindig. Főleg, ha tőlük eltérő véleményt, netalántán kritikát fogalmaznak meg – már amikor kapnak teret beszélni.
Persze vannak vélemények, amelyeknek nincs helye egy baloldali projektben: ilyen a rasszizmus, a szexizmus és egyéb kirekesztő dogmák. A sokszínűséget ne keverjük össze a szólásszabadságot és gyűlöletbeszédet keverő tolerancia paradoxonnal. Ahhoz, hogy ezeket időben észrevegyék, sokan már sokkal korábban, gyanakvóan figyelnek minden lehetséges jelet, ami ilyesmire utal, miközben egyre inkább háttérbe szorul a kíváncsiság, a jóindulat és nyitottság. Nem akarunk nüanszolt beszélgetéseket folytatni, esélyt adni a fejlődésre, konstruktívan vitázni és végül, beismerni, ha valamiben nincs igazunk. Erre nincs idő és igény sem.
Pedig meghallgatni és komolyan megfontolni másfajta ötleteket csak gazdagítaná a mozgalmat. Ehelyett, az (észlelt) túlélés érdekében úgy csinálunk mindent, “ahogy eddig, ahogy kell, ahogy megszoktuk, akikkel megszoktuk”. De hogy akarunk társadalmi változást elérni, ha az embereket be sem engedjük a mozgalmainkba?
De mi a cél?
Erre a kérdésre a vártnál ritkábban kaptam választ, akár esemény, akár másfajta szerveződés esetében. Talán ez is összefügg az NGO-sodás jelenségével, hiszen gyakran konkrét eseményeket szponzorál az EU vagy más donorok, de többször tapasztaltam, hogy amit éppen csinálunk, az nem szolgálja a szerveződésünk célját, a cél elveszik, elfelejtődik útközben. Pedig a pódiumbeszélgetés nem cél, a beszédek mondása egy tüntetésen nem cél, az olvasókör nem cél. Ezek eszközök valami felé: figyelemfelhívás, mobilizálás, nyomásgyakorlás, tudásterjesztés felé, és persze végső soron a felszabadulás felé. Ha a cél felé vezető utat tartjuk szem előtt a valódi cél helyett, akkor persze, hogy könnyen elveszünk a részletekben.
És mivel nem szánunk elég időt a cél megfogalmazására és egyeztetésére, akár a másik véglet is megvalósulhat, amikor minden egyszerre a célunk; egy tüntetésen sok embert akarunk megszólítani, de eközben oktatni őket, figyelmet felhívni, illetve minden lehetséges témát érinteni. Emögött a szándék jó, de célkitűzés nélkül a szervezőkön kívül senkinek nem lesz világos, hogy mi történik, és neki, mint valaki, aki eljött, mi a szerepe mindebben.
Egó-kérdés
Ahogy a kapitalizmus, úgy a neoliberalizmus és az individualizmus, vagyis a társadalmat egyének összességére redukáló tendenciák sem kerülik el a baloldali szerveződéseket.
Főképp ezek kommunikációra gyakorolt hatásai voltak szembetűnőek számomra, amelyek élő vagy virtuális megbeszéléseken gyakran előjöttek: például a monologizálás. Az internet eddigi legsötétebb korszakában, amikor mindenki egy brand, és limit nélkül mondhatja el a véleményét akár százezreknek (magamat is beleértve), valahogy elfelejtettünk párbeszédeket vezetni. Lassan 40 év kapitalizmus és közelmúltbeli COVID után a most fiatal felnőtt generációnak már az önzés az egyik legközpontibb tulajdonsága. Így alakulnak át sokszor fontos megbeszélések egyirányú, másokat ledomináló, trauma-öntő alkalmakká, vagy más esetben terminálisan online (vagyis internetről való életbe importált, arra azonban hatással nem lévő) viták rekonstruálásává.
Továbbá ez az oka valószínűleg annak is, hogy miért gatekeepelünk, és űzünk ki hamar embereket a szerveződéseinkből. Hogyha sokat koncentrálunk az önös érdekekre, nem kommunikálunk másokkal nyitottan, és elhatároltan vagyunk kénytelen(?) létezni, akkor könnyű beleesni abba hibába, hogy kizárólag a saját megoldásainkat, ötleteinket, gondolatainkat tartjuk előremutatónak. A hierarchia itt is beférkőzik a párbeszédeinkbe: nem is figyelünk arra, hogy a másik honnan és mit beszél, csak azt látjuk, miben vagyunk mi felsőbbrendűbbek (intellektuálisan, tőkében, egyébben), miben különbözünk másoktól, miben vagyunk jobbak. Ez a hozzáállás már a kezdetek kezdetén legyilkol bármiféle szolidáris gondolatot, és akadályozza az együttműködést. Ha nem vagyunk képesek közösségben létezni úgy, hogy a többi ember is szívesen beszélgessen velünk, akkor az Elefántcsonttoronyban fogunk egyesével megrohadni.
Azt gondolom, hogy ez ellen tenni csakis neveléssel lehet. Például hogyha alapvetőnek vesszük, hogy már gyerekkortól kezdve figyelünk másokra (igen, néha még akkor is, hogyha szorongunk emiatt), és nem csak a saját mondandónkat tartjuk fontosnak, hanem a hallgatást is. Ja, meg letesszük azt a hülye telefont a kezünkből, amikor beszélgetésben vagyunk. (Komolyan mondom.)
Szervezettség és unalmas feladatok
Hogyha figyelmen kívül hagyjuk a célt, és még önzőek is vagyunk akkor persze az sem lesz mindegy, hogy ki mit csinál egy szerveződésben. Vannak népszerű feladatok, például kreatívkodás, ötletelgetés, dumcsizás, szereplés, találkozások; és vannak az unalmas feladatok, például egy csapat összetartása, az értékek meghatározása és ahhoz való ragaszkodás motiválása, pénzezések, emailek írása. A kígyóette szerveződésekben a többség csak az előbbiekben akar részt venni, vállalás nélkül tervezgetni, álmodozni, de a felelősségvállalás az valahogy nem jön el.
Ezért a jelenlegi munkakultúrát és tágan hierarchikus oktatási intézményeket is okolom: mindig várjuk, hogy valaki megmondja, mit csináljunk és ha nem tetszik, akkor panaszkodunk rá, de továbbra sem veszünk részt a koordinációban. És mivel ezekben a csoportokban általában semennyi, vagy csak kevés hierarchia van, így kinyílik egy paradoxongazdag fekete lyuk, amikor senki nem vállal felelősséget, de nem is számonkérhető érte, mert ugye nincs főnök. Vagy pont az ellenkezője: a nem meghatározott felelősségi szerepek és szervezetlenség olyan embereket emel döntéshozói pozícióba (jobb híján), akik felsőbbrendű helyzetükből adódóan rendelkeznek szociális vagy más tőkével, vagy csak magabiztosabbak a szocializációjuk miatt. Ezt nevezték már a struktúrálatlanság zsarnokságának is.
Azért ezeket a pontokat szedtem össze azon túl, hogy a kapitalizmust és a patriarchátust okolom önmagában a szerveződések sikertelenségéért, mert, amikor az elnyomó rendszerek lebontásáról beszélünk, gyakran ezek a nagy szavak és fogalmak szintén tehetetlenségbe torkollnak. Sokkal könnyebb darabjaira, részecskéire szedni, hol és hogyan emel gátat a mozgalmak és azok céljai közé a rendszer, és nem utolsósorban, mi magunk hogyan tartjuk fent önként, de tudattalanul, ezeket a gátakat a saját viselkedésünkkel és berögződéseinkkel. Sokszor nem egyszerű a saját hibáinkra reflektálni, de azt hiszem, a legtöbbünknek megvan az erőforrása ahhoz, hogy ezekről gondolkodjon és változtasson. Már ha a változás a célunk.
Borítókép grafika: Dián Ákos/Pólus






