A múlt héten Arany Lella és Csepella Olivér, a Szikra mozgalom két elnökségi tagja, egy beszélgetésen vett részt a Pólussal. A társalgás előrehaladtával számomra egy egyre sűrűbb és hangosabb sóhaj kezdett feltűnni. Az elcsüggedés sóhaja. A végére egyértelművé vált egyfajta apátia, amit oly sokszor látok a baloldalban. Ha Olivér és Lella nem is lettek teljes áldozatai, mégis, emlékeztettek erre az érzésre, amit bizonyára már mindannyian sokszor éreztünk.
A tőkés társadalom a csüggedés társadalma. Ez nem titok azok számára, akik azért dolgoznak, hogy legyen hol lakniuk és legyen mit enniük. Nem titok azok számára, akik azért dolgoznak, hogy legyen mivel könnyíteni fáradtságukat – akár Netflix előfizetés vagy egy doboz Arany Fácán formájában nyilvánul ez meg –, még azok számára sem, akik azért dolgoznak bérért, hogy minél több pénzük legyen és minél nagyobb gazdagságra tegyenek szert. Nem titok ez annak a szülőnek, ki bérből tartja el gyermekét, nem titok ez a Nőnek, nem titok ez annak, aki nem talál munkát, aki teljesen egyedül marad, egyszóval senkinek, még talán az élete ürességét csillogó kacatokkal feltöltő tőkésnek sem.
Tehát nagyon jól ismerjük mi is ezt az érzést.
A csüggedés méregként járja át a mozgalmat (ti. azt, amely a tőkés társadalom megdöntésére irányul). Mintha mindenki álmos lenne. Néma szájak, lekókadó szemek. Minden sarkon kudarc fogad minket, minden ajtó mögött elutasítás, minden nekifutásnál a futóhomok, melyben térdig állunk. Mégis, csak rángatjuk magunkat a futóhomokban, külön-külön, ki-ki ahogy épp erőre kap. Nem is csoda hát, hogy mikor egymásra tekintünk, csalódottan kell tudatosulnia, hogy alig tart velünk valaki. Egyedül vagyunk, ketten, hárman, négyen, de tíznél aligha többen. Hiába veszünk magunkra minden erőt, hogy nekiszaladjunk, más nem tesz így, úgy tűnik, nem kölcsönzi erejét a harcnak. De hát itt vagyunk mi, ketten, hárman, négyen, és azt a kevés életerőnket, melyet nem idegenítettünk el a munkának, most felajánljuk az ellen. Felajánljuk feleslegesen, hiszen egy-egy ember ereje, látjuk – tudjuk –, nem elég. És most már nem csak a mindennapi csüggedés ül rajtunk, hanem az is, amelyet kudarcunk, vagy ha nem is kudarcunk, de csekélyke eredményünk kapcsán érzünk. Rajtunk van a sor, hogy kifáradva nézzük végig, ahogy valaki újra nekifut, és csüggedésünkkel csüggedésre ítéljük. Persze lehet hülyézni, hogy nem jól csinálta – nem jó ez meg az –, lehet, hogy még igazunk is van (szomorú igazság, hogy mégsem léphetünk szövetségre akárkivel). Mégis, gyakran azokkal sem vagyunk ott, és azok nincsenek velünk, akikkel nagyrészt egyetértünk, céljaink, úgy látjuk egybevágnak, cselekvéseiket helyeseljük. Beléptünk saját kudarcaink újratermelésének ördögi körébe. Elcsüggedésre elcsüggedés, csöbörből vederbe.
Kísért minket a 20. század romantikus forradalmára, aki egyetlen jól irányzott kiáltással tömegeket hív harcba. Aki őt majmolja, hát, hamar rá kell hogy jöjjön, hogy a tömegekhez aztán szónokolhat, nem lesz sok haszna. Ellenben aki pedig elengedte a forradalmárt, az sorra harca reménytelenségével szembesül. Végeredményképpen mindkettő saját nyomorába tud csak gyönyörködni, kielemezheti – akárcsak itt feljebb –, a tőkés társadalom hogyan vezet tehetetlenségéhez, elkeseredett harcához.
Vannak jópáran olyanok, akik azon munkálkodnak, hogy olyan struktúrák jöjjenek létre, amelyek ápolják a csüggedő, kimerült ember lelkét, közösségen és kapitalizmus-alternatív gyakorlatokon keresztül. Akármennyire is szomorú azonban, mivel a tőkés társadalom totalitás, ezek az enyhítések kevéske valódi megkönnyebbülést adhatnak. Ha azt akarjuk, hogy valamikor, valaha vége legyen mindennek, kénytelenek vagyunk, bármennyire is nehéz és kimerítő, minden elszántságon keresztül konzisztens energiát befektetve – egymást nem cserbenhagyva – küzdeni.
A csüggedés nem lehet sem végállomás, sem romantikus sorsközösségünk alapja. Meg kell tanulnunk újra gyűlölni. Természetesen nem egymást, mert a belharc a tehetetlenek pótcselekvése, hanem magát azt, ami idejuttatott. Ez természetesen a tőkés társadalom, de még pontosabban a tőkés társadalom által ránk mért, magunk által szeretgetett csüggedés. A csüggedés iránt érzett dac és gyűlölet tehát nem lehet azonos a vak dühvel. A düh fellángol, hősködik, majd hamar hamuvá lesz. A mi gyűlöletünknek hidegnek, kitartónak és közösnek kell lennie. A fáradtságunk politikai tényező. Abból a felismerésből merítsünk erőt, hogy a másik csüggedése ugyanabból a forrásból fakad, mint a miénk.
A tőkés társadalom logikája átjárja minden idegünk. Magát a sikert is a tőkés logika szerint mérjük. Energiánk befektetéssé válik, kudarcunk nem megtérülő üzletté. Az egyén előtérbe kerül és szeszélye letör minden kedvet, minden cselekvést. A kapitalista én szerint értelmetlen kudarcra ítélt dologba belefogni, vereséges harcot folytatni. Megfeledkezünk azonban, hogy a mi küzdelmeink nem az én küzdelme. Ahhoz, hogy kitartóak tudjunk lenni tudatosítanunk kell magunkban, hogy csupán egy folyamat mozzanata vagyunk. Egy történelmi folyamaté, amely, sosem volt és sosem lesz zökkenőmentes. Az egyénnek törékeny tudata könnyen csügged el. A közös tudat azonban meg sem érzi egy-egy ember kudarcát. És ha ez a közös tudat, a dolgozó, kizsákmányolt emberek tudata – és márpedig ezek vagyunk mi is – akkor lesz újra esélyünk változást elérni. A mozgalom tudatának – amennyiben sikeres kíván lenni, amennyiben leakarja küzdeni a csüggedést – is hát ennek kell lennie: saját történelmi szerepével tisztában levő osztálytudatnak.
