Az előző zöldekről szóló cikkben röviden összefoglaltam a mai zöld mozgalom kritikáját és megígértem, hogy egy újabb keretében konstruktív javaslatokat adok. Ezek volnának.
Kezdeném alapvető dolgokkal, vagyis hogyan érdemes mozgalmat szervezni egy ügy érdekében? Mindennek a gerince a belső struktúra és a célok meghatározása. Előbbi esetében fontos, hogy a szervezet rugalmas és demokratikus maradjon, vagyis a céljai érdekében ne zárja ki a külső tényezőket, illetve meg tudjon újulni a körülményeihez képest . Ez a zöld mozgalmak esetében kifejezetten fontos, hiszen elsősorban egy, sajnos, kifejezetten gyorsan változó problémára keresik a megoldásokat . A demokratikus működés hozadéka, hogy el kell kerülnie a kitűzött céloktól való eltérést, és erre forrásokat fordítson a csoportosulás.
Erre talán a legszembeötlőbb példa az elektoralizmus. Hogy pontosítsak, az elektoralizmus, mint mozgalmi dogma az, ami meg tudja rontani magát a mozgalmat, ahogyan azt az előző cikk is tárgyalja. Van, amikor igenis szükség van zöldekre a parlamentben, vagy inkább az önkormányzatokban, de nem szabad, hogy a környezetvédelmi célokat a választási kampány sikerességéhez kötött célok váltsák fel! Ebből a szempontból a részleges, de akár a teljes decentralizáltság is kívánatos lehet.
Ugyanezen okból az is fontos, hogy bárkit meg tudjanak szólítani. A kritikában említett dogmák ezt teljesen ellehetetlenítik. A társadalom felé az “aki nincs ellenünk, velünk van”-elvét kell használni – vagyis amíg egy személy nem kezdi el a mozgalmat a saját céljaira használni vagy nem terjeszt nyíltan gyűlöletet terjeszteni, hanem tesz az ügyért, mert átérzi annak súlyát, akkor ott van a helye. Gondoljon halkan bármit is bármiről, hiszen a kitagadással nem fogjuk meggyőzni, de elveszíteni annál inkább.
De miért is akarunk mi zöld mozgalmat? Miért jó és miért kell zöldnek lenni?
Az alapvető létszükségleteink közé tartozik az élhető és természetes környezet. A tömeges urbanizációt követő évtizedekben jöttünk csak rá, hogy mennyire lényeges az emberek mentális és fizikai jólétéhez a zöld környezet, a természetes élőhely. Ennek védelme minden mértékben olyan prioritást kell hogy élvezzen, mint bármely más létszükségletünk. A liberális megközelítés szerint joga van minden embernek ahhoz, hogy egy tiszta és egészséges környezetben élhessen. A jog viszont csak addig terjed, amíg betartatják. Évtizedes perekben kimondhatják, hogy jogot sértett egy vállalat, majd a bírság kiszabása után folytathatja tovább a környezet károsítását a következő perig.
A baloldaliság alapja az, hogy úgy szeretnénk radikálisan átalakítani a társadalmunkat kiszolgáló intézményeinket, hogy azok, az uralkodó osztály anyagi érdekei helyett, minden ember érdekét tartsák szem előtt. Jelenleg a legnagyobb fenyegetést erre a célra, irreverzibilitása miatt, a klímaválság jelenti. Így minden baloldali érzelmű embernél prioritást kell élveznie ennek az ügynek, még akkor is, ha személyesen más ügy áll közelebb a szívükhöz. Minden más emancipatorikus törekvés mindhiába, ha nem lesz emberiség, ami elfogadóbb lenne bármilyen kisebbséggel szemben.
A zöld mozgalom tehát tűzoltás, és ahhoz hasonlóan nem szabad, hogy teret adjunk a szektárianizmusnak, még akkor se, ha más esetben valóban indokolt lenne az. Ezt a lehető legradikálisabban értem: ha éppen neonáci vagy piac-fundamentalista személyekkel együttműködve tudjuk a klímaválság tüzét oltani, akkor velük kell. Persze csak ha részükről is őszinte az akarat, és nem politikai tőkét akarnak ebből kovácsolni. Mindezt egyrészt azért vallom, mert van reményem abban, hogy a környezet fennmaradása egy kvázi apolitikus cél lehet; másrészt ezek azok a pontok, ahol – a vitákkal és a kommentháborúkkal ellentétben – valóban esélyt adhatunk annak, hogy lefegyverezzük a vehemens baloldal-ellenes gyűlöletét ezeknek az embereknek.
Na de “Mi a teendő?”, hogyan kezdjünk neki az eddigi legnagyobb és legsúlyosabb probléma megoldásának? Két szükséges középtávú célt szeretnék a zöld aktivisták elé terjeszteni: az első a tudatosítás és mozgósítás, a másik pedig a gyakorlat megteremtése és rutinná tétele. Az első alatt megfelelő agitációra és figyelemfelhívásra gondolok, oly módon, hogy a probléma súlyát és a részvétel fontosságát egyaránt éreztessük. Vagyis ne csak az apokalipszis harangját kongassuk, hanem reálisan világítsunk rá arra, hogy milyen reményeink lehetnek.
A gyakorlat, amire szükség van, sokszínű: a természeti veszélyhelyzetekben való önkéntes munka, a helyi lakóközösségek felkészítése az extrém időjárásra, a súlyosan környezetszennyező lakossági gyakorlatok alternatíváit feltáró workshop jellegű események, a direct action a köz számára kevésbé elidegenítő formái – vagyis sztrájk és demonstrációk – és még jó pár dolog, ami közösséget építve lendítheti előre az ügyet. A gyakorlat rendszeresítése pedig visszahat a tudatosítás sikerességére.
Ha nulladik meg mínuszegyedik eseményeken axiómákról vitatkozunk vagy fancy moodboardokat posztolunk, akkor ne is kezdjen aktivizmusba senki, hiszen ezek csak arra jók, hogy tudat alatt megnyugodjon az egyén, hogy ő tesz valamit, míg valójában semmit sem ért el. Lehetetlen kihangsúlyozni a cselekvés fontosságát.
