A baloldali világnézet fundamentumát egy mondatban a legjobban – úgy gondolom – Marx tudta megfogalmazni, aki egy levélben azt írja: “Minden létező kíméletlen kritikája”. A baloldali elméletalkotás alapja nem érzelmekből vagy puszta társadalmi belátásokból, hanem a kritikai hozzáállásból, a filozófia és a társadalomtudomány kapcsolatán nyugszik.
Sajnos előfordult, hogy ez a háttérbe szorult. Vegyük a szovjet állami ateizmust: ma tisztán látjuk, hogy mi a különbség az egyházak által elkövetett gazdasági vagy más bűncselekmények, és egy mélyen hívő ember meggyőződése, vagy akár egy felszínesen vallásos ember komfort keresése közt. Ezzel szemben a Szovjetunió megpróbálta dogmatikusan felszámolni a vallást mint az osztálytársadalom tünetét. Sikerrel nem jártak – részben Sztálin egyházpolitikájának köszönhetően –, de sikerült több millió hívet a szovjet forradalmi projekttel szembefordítani határaikon belül és világszerte.
Amikor itt állunk az elkövetkező évtizedek apokaliptikus káoszának kapujában, egyre hangosabb sziréna által emlékeztetve az elménkben, hogy fel kell készüljünk a becsapódásra, amit a technológia elszabadulása, a klímaválság és a demográfiai krízis jelent, fontosnak gondolom, hogy önvizsgálatot tartsunk.
Mire és miért készüljünk? Mik a céljaink? Milyen kimenetelt akarunk elérni, és ehhez mit kell tennünk? Úgy gondolom, hogy ilyenkor a legfontosabb az, hogy rendszerben gondolkodva tekintsünk magunkra és ne csak gyengén definiált értékrendi pontokat soroljunk, hiszen akkor valahol a félironikus, MKKP-féle kalózpolitikánál találnánk magunkat: legyen minden jó, legyen világbéke stb… Meg kell értsük, mik azok a tünetek, amivel szembenézünk, és ezekkel mi a teendőnk; de azt is, mi váltja ki őket, illetve azt, hogy a tüneti kezelés nem megoldás, csupán időnyerés vagy túlélésért való küzdelem.
Többek között az antifasizmus is a fent említett, gyengén definiált pontok közt szokott szerepelni. A gyenge definíció alatt azt értem, hogy gyakran nincsen mélységében feltárva, mi is pontosan a fasizmus, és ezáltal a vele való szembenállás sem tud kellően hatékony és határozott lenni. Ez pedig, attól tartok, végzetes hiba lehet a baloldal számára a jövőre nézve.
Az emberi agy tulajdonsága, hogy még a racionális indoklásokat is az érzelem nyelvére fordítja le, és alapvetően csakis ezen érzelmek alapján képes dönteni. Így nem csoda, hogyha a fasizmussal szembeni meggyőződésünk alapját is érzelmek adják. Ráadásul igen erősek: magunk vagy hozzánk közelállók burkolt vagy nyílt fenyegetése váltja ki belőlünk az első érzelmi választ. A direkt fizikai fenyegetettség esetétől eltekintve viszont fontos, hogy felülemelkedjünk a bennünk rejlő ösztönlényen, még akkor is, ha valóban jogosak az érzelmeink. Ráadásul a minden létező halmazának része még a legigazlelkűbb érzelmünk is, így az antifasizmusunk sem bújhat el a kíméletlen kritika elől.
Mi az amit az elménk tudatos részével fel kell vésnünk magunknak, hogy valóban sikerrel járhassunk? Legfontosabbnak az erőszak kérdését tartom. Az erőszak maga köré rántja a diskurzust, mivel egyrészről igencsak spektakuláris, másrészt ez a legszembeötlőbb és leggyomorforgatóbb eleme a fasizmusnak, ami miatt akkora prioritást élvez az ellene való harc.
Az elmúlt évtizedben nagy előszeretettel terjesztettek antifasizmus címén olyan üzeneteket, mint: “it’s okay to punch a nazi” (okés a nácikat verni) vagy “hang the klan” (Akasszuk fel a Ku Klux Klánt). A kardhoz erős kéz is kell, ami megtartja és forgatni tudja azt.
Ezt egyébként az esetek egy részében nem sikerült felmutatni. Ebben a legsajnálatosabb az, hogy aki nem jelenik meg az általa kezdeményezett párbajon, az minden becsületét elveszti. Az antifasizmus így a világ egy részében pusztán a jobboldali fociultrák félig fikcionális bokszzsákjává vált.
Pusztán morális szempontból nem tartom erősnek az ellenérveket, pragmatikus szempontból annál inkább elvetendőnek gondolom ezt a hozzáállást. Azért, mert a fasiszták nem csak szimplán rossz emberek. Itt látszik igazán a gyenge definíció problémája. Nem az a gond – ahogyan a “centristák” állítják –, hogy az antifasiszták fűt-fát lenáciznak. Sokkal inkább az, hogy nem vagyunk képesek egy-egy SS felvarró mögé látni, annyira elvakítanak hozzáfűzött, egyébként jogos érzelmeink.
A fasizmus ugyanis olyan, mint a hidra: ha elkezdjük kaszabolni, azzal csak erősítjük. Akik ugyancsak megragadták a kardot, és nekiláttak fejeket vágni, sokszor a következőt érték el: a többségi társadalom, civilizációs felsőbbrendűségénél fogva, elítéli az erőszakot, így jobb esetben is vegyes érzelmeket vált ki azokból, akik nem a politika élvonalában állnak, nincsenek tisztában a célba vett szervezettel vagy egyén(ekk)el. A fasisztákat pedig csatasorba rendezi, egységbe kovácsolja mindazokat, akiknek szimpatikusabb a célpont, mint holmi szélbalos huligánok.
Lehet, hogy ez pesszimista hozzáállás, és valóban működött a tett propagandája az elmúlt évtizedekben, viszont afelett nem lehet eltekinteni, hogy azokban az országokban, ahol nagy számban történtek megelőző támadások szélsőjobboldaliak ellen, ott ma vezetik, vagy majdnem vezetik a felméréseket a fasiszta pártok: Reform UK, AfD, Fratte d’Italia…
És itt a lényeg, az SS felvarrók mögött nem csak rosszmájú futballdrukkerek meg cikizett gimnazisták állnak, hanem a tulajdonló osztály érdeke. Sok szép megfogalmazást hallottam rá, de talán a hamis forradalom, Michael Parentitől a legtalálóbb: a fasizmus elhiteti a munkással, hogy nyert, míg a másik munkást letolta a pályáról, és miközben a bűvész bal kezében lévő, az óvodába beengedett draq queeneket és a 2060-ra teljesen muszlimmá váló Londont figyelte, a jobbal kipakolta a zsebét, sőt most már csak hozzáírt egy nullát a tartozásához, mivel a munkás zsebe már jó ideje üres.
A kapcsolat persze nem homlok egyenest születik meg. Inkább a burzsoázia kérdésre adott válaszban visszhangzik egyre inkább a fasizálódás: “Melyik pártot támogassuk, hogy a mi érdekeink érvényesüljenek?”
Hiába csalnak és lopnak, ha a bal kezére rácsapok, azonnal a sarkon álló rendőrért kiált, az arra járóknak meg bizonygatja ártatlanságát. Amikor még a liberális média is a fasizálódást visszhangozza a levágott fejek helyére ugyancsak újak nőnek.
A hidrának így tud ezer új feje nőni. Elhitte már régen a társadalom, hogy a fasizmus a múlt relikviája, egyfajta fosszília, és amíg minden nyolcadik és tizenkettedik osztályos tanul a holokausztról, jók vagyunk. Most pedig zúgják a fülükbe, hogy a valódi gonosz mindig is a szélsőbal volt, vagy legalább ugyanolyan rossz, mint a szélsőjobb. A vörös vész új hulláma az, amit elősegítünk akkor, amikor nem válogatjuk meg, mikor ütünk és mikor nem.
Mindezek után jogos a kérdés: mikor üssünk? Nem a jó magaviselet kedvéért, hanem a fent leírt társadalmi felfogás miatt mondom azt, hogy a kulcsszó az önvédelem. Persze az sem utolsó szempont, hogy nem hiányzik egyikünknek sem, hogy a hűvösön ücsörögjön évekig, már csak az így kieső mozgalmi munka miatt sem. Az antifasizmus társadalmi önvédelem. Vagyis azokban a helyzetekben, amikor a fasizmus fizikai fenyegetést jelent, igenis kötelességünk kiállni a megtámadottak oldalán.
Bármennyire is viszket az ember tenyere, amikor a fasizmussal találkozik, nem szabad hagynia, hogy szenvedélyből és vérszemmel olyat tegyen, ami hosszútávon árt az antifasizmus ügyének. Ezért hívnék minden antifasiszta érzelműt, hogy gondoljuk át az erőszakhoz való hozzáállásunkat, főleg az új vörös vész atmoszférájára és a fasiszta mozgalmak elérésére való tekintettel.
Az erőszak viszont csak egy aspektusa a témának, és talán ez is egy olyan pont, amit tudatosítanunk kell magunkban. Vagyis nem csak magunk és mások védelméről szól, hanem ettől jóval többet kell tennünk a sikerhez.
Egy fontos elem, ami felett könnyű eltekinteni, az a prevenció: senki sem születik fasisztának, hanem valamikor és valahol azzá válik. A mintázat pedig egészen jól látható számunkra. A legelhivatottabb utcai harcosai a fasizmusnak nehéz körülmények között felnövő férfiak. Körülményeiért okolni valót keres, míg szeretne kitörni, és vinni valamire az életben; a fasiszta mozgalom pedig remek lehetőség minderre: megmondja, kit kell gyűlölni és hogyan harcolhat ellene, legyen szó zsidókról, kommunistákról, melegekről.
Talán még fontosabb, hogy közösséget nyújt számukra a mozgalmuk, ami hozzájárul véleményük gyors radikalizálódásához és berögződéséhez. Ösztönösen védekeznek, amikor a törzsként megélt csoportjukat, akár verbális, akár fizikai támadás éri. Legtöbjbük számára a politika nem a közéletről, hanem erről az erős hovatartozásról szól: a szélsőjobboldaliak voltak ott nekik, amikor senki más. Velük tudtak beszélni a gondjaikról, ők voltak ott nekik támaszként.
Itt, a demográfiájuk miatt, felsejlik az interszekcionalitás a feminizmussal is, hiszen ezek a közösségek jó példaként szolgálnak arra, hogyan árt a patriarchátus a heteroszexuális férfiaknak is, és ezt utána hogyan kezelik.
Aki tagja egy ilyen közösségnek, abból ezeket az osztott hitelemeket nem lehet se kiverni, se kivitatkozni. Lehetőségünk a megbontásukra az, ha “egyesével” egy alternatív közösségbe vezetjük át őket, vagyis rájönnek, hogy nem kell “náculniuk” ahhoz, hogy segítséget kapjanak. Sőt, ez a segítség – a fent említett interszekcionalitást tekintve – valódi megoldás lehet számukra.
Úgy lehet, ez a legnagyobb és legnehezebb feladatunk. Amennyiben nem szorulunk védekezésre, fáradságos munkával kell elsősorban a fasiszta közösségeknél kecsegtetőbbeket létrehozni a még nem elkötelezettek számára. Nem csak Kárpátia koncert helyettesítőkre van szükségünk, hanem az antifasiszta prevenció része minél jobban lefedni a fasizálódásra hajlamos demográfia érdeklődését. Ebben, úgy gondolom, kifejezetten fontos az érzelmeink helyén kezelése: ha nem hagyjuk, hogy a fasizmus felé kacsingatók a baloldal felé is kacsingassanak, mert győz a saját moralizmusunk a pragmatika felett, akkor megadjuk a lökést, amire szükségük van, hogy a szélsőjobb oldalára álljanak.
Ahogyan a kezünk ökölbeszorítása szempontjából, úgy a kezünk kinyújtása szempontjából is meg kell értenünk a mögöttes erőket. Az erőszakos felfokozottságot csakis személyünkben és személyeinkben való cáfolással tudjuk lefegyverezni. Ehhez pedig muszáj, hogy legyen gusztusunk, különben csakis őket igazoljuk, hogy a baloldal erőszakos és utálatos.
Mi van azokkal, akik nem csak kacsingatnak, hanem valóban tagjai valamilyen fasiszta csoportnak? Esetükben már nem önös érdekű moralizmus a távolságtartás, ám undorból ők is megteszik ezt. Elköteleződésük megtöréséhez nem lesz elég megmutatni, hogy miben hazug az ideológiájuk, mivel a kognitív disszonancia közbelép elméjükben.
A deradikalizáció hosszas folyamat, de, mint a pártpolitikában, itt is két jellemző ad reményt, amire támaszkodnunk is kell: a győzteshez/erősebbhez való húzás és az alternatív magyarázatok felülkerekedése.
Ha folyamatosan azt mutatjuk, hogy a többség elutasítja azt, amit képviselnek, akkor hiába a maroknyi ellenállók romantikája, mivel az álláspontjuk komfortossága pont a marginalizáltakba való belerúgás. Így ha magukat látják ebben a helyzetben, az kellő diszkomfortot kelthet bennük döntéseik megkérdőjelezésében.
Az alternatív magyarázatok pont emiatt jó ideig kevésbé lesznek komfortosak számukra, hiszen le kell adniuk a mindent követelő, a világot igazságtalannak látó hozzáállásukból, amit önként nem fognak megtenni. Viszont ha mindennapi frusztrációikra, legyen szó a megélhetésről, közbiztonságról vagy klímaválságról, értelmes és valós megoldásokat látnak, akkor ugyancsak lehet őket elvonzani az addigi politikai közösségüktől.
Fasizmus addig fog létezni, amíg mai formájában létezik az osztályharc, hiszen a fasizmus a tőke eszköze a forradalmi lendület megtörésére. Így nem várhatja a baloldal, hogy felszámolja a fasizmust, amíg nem győzedelmeskedett az uralkodó osztállyal szemben. Ezért nem is kezelhetjük külön, hanem részeként kell kezelnünk a rendszerellenes küzdelemnek, amit baloldaliként folytatunk.
Mindamellett, hogy kifejezetten fontosnak gondolom a baloldal önreflexióját, főleg az ennyire központi és égető kérdésekben, az eddig rosszul működő módszerek eldobásával párhuzamosan meg kell erősítenünk az eddig bevált módszereinket is. A kritikának kíméletlennek, de a valósághoz hűnek kell lennie, így válhat javunkra mint legerősebb fegyverünk.
