A valóság átalakítására szerveződő radikális mozgalmakat komolyan fenyegeti az a veszély, hogy szűkös levegőjű, olykor mérgező légkörű, esetleg dogmatikusan merev és elzárkózó, szélső esetben szektaszerűen zárt alakulatokká váljanak. Mindez nem szükségszerű, nem elkerülhetetlen, de nem is ritka fejlemény. Amikor a különböző radikális mozgalmak jellegzetes betegségeinek kutatói megpróbálták tetten érni ennek megjelenési formáit, az alábbi sorokat írták:
„Számos radikális mozgalomban, térben és miliőben kering valami, ami belülről szívja el e szerveződések erejét. Ilyen annak élvezete, hogy radikálisabbnak érezzük magunkat másoknál, és az afelett érzett aggodalom, hogy nem vagyunk elég radikálisak; ilyen az a bánatos komfort, ahogyan a kibontakozó eseményeket halott kategóriákba tuszkoljuk; ilyen a feszült figyelem, amellyel hibáinkat és bűnrészességünket kémleljük saját magunkban és másokban; ilyen a szorongó pózolás a közösségi médiában, a lájkoltság magaslatai és a mellőzöttség mélypontjai; ilyen a gyanakvás és a neheztelés, amit akkor érzünk, amikor valami új jelenik meg a közelünkben; ilyen az is, amikor a kíváncsiság naivitásnak, a lenézés és a lekezelés pedig helyes reakciónak tűnik. Amikor felüti a fejét, egyszeriben úgy érezzük, hogy bizonyos módon kell viselkednünk: egyes dolgokat utálnunk kell, de másokra is megfelelően kell reagálnunk. És mindenekelőtt ellenségesnek kell lennünk a másfélével, a kíváncsisággal, a nyitottsággal és a kísérletezéssel szemben.” (Forrása)
De hiszen éppen ezek veszélyeire utalt Kapelner Zsolt, amikor arról írt, hogy az elmélet e mozgalmi szerveződésekben könnyen a csoporthatárok megvonásának eszközévé válik; ez esetben az elméletnek nevezett dogma (amit rosszabb esetben az egyetlen igazságnak, az egyedül helyes útnak, a mindenki által követendő stratégiának kell tekinteni a csoportban) valóban nem képes ellátni az elmélet eredeti, valódi feladatait. Vele egyetértésben alighanem Bagi Zsolt is azért kárhoztatta a vezetés feladatkörét és a megmondás gesztusát, mert nem egy ilyen világ együttes létrehozására kívánt ajánlatot tenni. Kiss Viktornál pedig a marxizmussal való szakításában, valamint az autonomizmus és a posztmarxizmus felé fordulásában vélhetően az is szerepet játszott, hogy a marxizmus története egyebek mellett az efféle civakodások, szakítások-szakadások, kiátkozások és hatalmi harcok története – olyan baljós hagyomány, amelytől jobbnak tűnik mindjobban eltávolodni. Mert ugyan ki szeretne a bizalmatlanság, a gyanakvás, a neheztelés, sőt, a gyanúsítgatás szorongató légkörében dolgozni és küzdeni? Mégis ki tudná tartósan elviselni a szorongás, a biztonsághiány, a gyanú, a szégyen és a megszégyenítés, a megalázás és a megaláztatás mérgező környezetét? Ez valóban súlyosan aláássa az aktivitást, az elköteleződést, az akaraterőt és a közös cselekvés képességét.
E patológiák élesszemű megfigyelői szerint e mozgalmi betegségek a legpontosabban „merev radikalizmusként” (rigid radicalism), illetve „szomorú harcosságként” (sad militancy) írhatók le. Ezzel szemben ők „örömteli harcosságot” (joyful militancy) ajánlanak. Az öröm és a szomorúság itt nem érzelmeket jelent, hanem két, egymással ellentétes irányú érzéki folyamatot, társas dinamikát. Az öröm eredményeképpen testünk képességei növekednek és fejlődnek, nyitottabbá, érzékenyebbé, élettelibbé és aktívabbá válunk, erőnk megnövekszik, hatóképességünk kitágul, így képesek leszünk arra, hogy másokkal együtt cselekedjünk – alakítsuk a világot, miközben magunk is (át)alakulunk. Közösen képessé válunk az együttes, transzformatív cselekvésre. A szomorúság ezzel szemben az az érzéki folyamat, amikor testi képességeink – éppen ellenkezőleg – szűkülnek és gyengülnek: bezárulunk, gátoltabbakká és merevebbekké válunk, következésképpen a kimerülés, a megrekedés, a letompulás és a megbénulás eredményeképpen elveszítjük képességünket arra, hogy másokkal együtt cselekedjünk – alakítsuk a világot és benne magunk is (át)alakuljunk. Ez egyfajta széthullás, meggyengülés, elkülönülés, hatóképesség-csökkenés.
Mindannyian az örömteli mozgalmiság útjait keressük. Bagi Zsolt – egyebek mellett – a szöveg örömében, az elmélet kéjében, egy másik világ együttes létrehozásában. Kapelner Zsolt szintén a mozgalom örömre összpontosító szerveződése mellett teszi le a voksát; éppen azért érvel az elmélet felszabadítása mellett, hogy az ne alakulhasson dogmává, ne maradhasson a merev radikalizmus foglya, ne válhasson egymás ellen használt fegyverré a szomorú harcosság hitvitáiban. Az ő számára alighanem elvek és értékek kidolgozása is ezért különösen fontos egy olyan mozgalom számára, amely elsőként saját magán belül kívánja felépíteni az új világot. Ugyanez a prefiguratív politika melletti elkötelezettsége mondatja azt Kiss Viktorral, hogy a forradalom új útjának, indirekt és immár pozitív elképzelésének megtalálására van szükség. Az öröm e támogató és termékeny légköre minden radikális mozgalom nélkülözhetetlen erőforrása. A Gramscinál és a marxi hagyományban jelen lévő harciasság összekapcsolása a Spinozától és az autonomista hagyománytól eltanulható örömteliséggel, örömre törekvéssel – talán éppen ilyen lehetne az ellenhegemónia-építés örömteli harcosságának mozgalmi kultúrája.
A vészjósló árnyakat tehát a cselekvőképesség derűjével, az akarat optimizmusával és a remény harcos örömével kell ellensúlyoznunk. Mégpedig mindannyiunknak, együtt, közösen. Gramsci 1920 és 1933 között számos alkalommal papírra vetette – először fiatal újságíróként, később politikai fogolyként –: „Pessimismo dell’intelligenza, ottimismo della volontà.” Vagyis (Sallay Géza értelmező-kiegészítő fordításában): „Az értelem lehet pesszimista, de az akaratnak optimistának kell lennie.” Az ellenhegemónia-építés gyakorlatához ezért örömmel, derűlátással, reménnyel is fel kell vérteznünk magunkat. Gramsci ehhez is hasznos útmutatóval szolgált:
„Az optimizmus olyan szükségszerű reakció legyen, amelynek az értelem a kiindulópontja. Az egyetlen igazolható lelkesedés az, amely a létező valóság átalakítására törő értelmes akarattal, intelligens tevékenységgel és konkrét kezdeményezésekben megnyilatkozó gazdag képzelőerővel párosul.”
Részlet ebből: Éber Márk Áron (2025): Ellenhegemónia-építés: Élni Gramsci ajánlatával. új szem, 3 (1): 13–31. Ez a részlet: 28–31.
Éber Márk Áron
