Nem fér kétség ahhoz, hogy korunk legsürgetőbb problémája a klímaváltozás. Nem is szeretném elkeseríteni az olvasót a valószínű kimenetelek ismertetésével, de ha esetleg nem érzi eléggé a pánikot, ajánlom, hogy olvasson bele pár klímatudományi publikációba az elmúlt 1-2 évből.
A fenyegetettségből logikusan következik, hogy mozgalmak indulnak a veszélyre való figyelemfelhívás, akcióra buzdítás és követelések érvényesítésére. Nagyjából ötven évvel ezelőtt indultak is – a zöldek.
A korai zöld mozgalmat nem is kifejezetten a bolygó felmelegedése inspirálta, hanem az élő környezet elszennyezése. A szennyezés globális eloszlásából adódóan nem véletlen, hogy ezek a mozgalmak gyakran átfedésben működtek ekkor még a nyugati imperializmust ellenző csoportokkal. Mellettük megjelentek az ún. békemozgalom tagjai is, azok a – jórészt – fiatalok, akik az atomháború rémképéből kifolyólag szerveződtek. Így, mellékesen, meg is született az a kapcsolat, ami a későbbiekben fontossá válik: a zöldek ideológiai szembenállása a nukleáris technológiával.
Az eredmény világosan látható volt: a vasfüggöny mindkét oldalán jelentős figyelem került a szennyezés látszatának eltüntetésére, és esetenként még a valós szennyezés elkerülésére is. A munkások pedig egyre tisztábban látták a felelőtlen iparosodás következményeit. A fukuyamai történelem vége az optimizmus új löketét hozta magával: a világ már nem megosztott, nincsen geopolitikai akadálya a környezetvédelmi célok elérésének.
Szisztematikus akadályai viszont annál inkább voltak. Ennek ellenére a nyugati zöld mozgalmak javarészt hátradőltek, hiszen sohasem materiális analízisra alapozták az ellenállásukat. Ebben szerepet játszott a “vörös rémület” Stockholm-szindrómája, vagyis az a jelenség, hogy “bármiben hazudhat a nyugati állam nekem, bármiben konspirálhat a létem ellen, de ha a marxizmusról van szó, biztosan igazat mond és mindent elhiszek nekik, amit a kommunizmus borzalmairól állítanak.” Így távolodott el vészesen a nyugati zöld mozgalom a kritikai analízistől és a klíma pusztításának osztály alapú kritikájától. A következőkben ennek három példáját szeretném bemutatni.
Az első csoport a megfelelő analitikai eszköztár híján a reformizmus gödrébe hullott. Ők a parlamentáris zöldek. Talán ők reprezentálják legjobban azt a problémát, hogy a zöld mozgalom ideológiává züllött. Kizárólagos fáklyavivőként gondol magára az ügyben, ami egyfajta zsarolás is: ha nincsenek zöldek a kormányban, mind elpusztulunk. Más pártok nem lehetnek igazán zöldek mellettük, hiszen ők ezt az egy – egyébként valóban életbevágóan fontos – ügyet tűzték zászlajukra. Beláthatatlanul mély dogmákat ástak maguk köré, vagy inkább maguk alatt: sokak felvették a veganizmust, ráadásul leginkább a moralizáló formáját, továbbá teljes mértékben elvetik a nukleáris technológia energetikai felhasználását, legfeljebb a fúziós erőművekben reménykednek, és persze teljesen beleálltak a legtöbb helyen az identitáspolitika kavalkádjába. De ez nem minden, hiszen, mint tudjuk, a világot nem nagy emberek nagy ideái vezérlik: az elektorális politikában nagyon hamar elvesztették még a fent leírt, eltorzított önképüket is, és megmaradtak még egy pártnak a sok közül. Idáig általánosságban írtam a zöld pártokról, ám szeretném felhívni a figyelmet a cikk különdíjának nyertesére, a Bündnis 90/Die Grünen németországi pártszövetségre, hiszen ők voltak azok, akik kormánykoalíció tagjaként jóváhagyták a szénbányászat kiterjesztését, míg az előző évtizedek alatt élharcosai voltak a német nukleáris erőművek leépítésének.
A következő csoport, akiket kritikával illetnék, nem más, mint a kisebb-nagyobb nyugati direct action csoportok. A különböző festmények paradicsomszósszal való leöntéséből a berlini villamoshálózat elleni gyújtogatásokba húzott egyenes tökéletesen felfekszik a következő “zöld vétek” spektrumára, amelyet a tett ellen-propagandájának nevezek. Ezek a cselekedetek nem érzékenyítik a társadalmat a klímaügy iránt, ellenben tökéletesen alkalmas a megosztásra. A klímaváltozással eddig is szkeptikusokat csak megerősíti abban, hogy ez egy őrültség; míg, jobb híján, sokak az aktivisták védelmére kelnek. Valóban abszurd a be nem következett eszmei károkozásért a többéves szabadságvesztés ítélete, viszont nehéz elhinni, hogy ezek bárkit is érdemleges cselekedetre sarkallanának. Luigi Mangione-t népi hősként, amolyan Robin Hoodként kezelte (és kezeli is még) az amerikai közélet. Ezzel szemben a Just stop Oil vagy éppen a Vulkansgruppe elítélt aktivistáiról nemhogy magasztaló posztok nem születnek, de a neveiket se ismeri a köztudat. És valószínűleg nem is arról van szó, hogy nem elég véresek a zöld aktivisták, hiszen nem véráldozatot, hanem azonnali beavatkozást követel a válság, amivel szembenézünk. Kritikai megközelítésből viszont nem lehet elhanyagolni, hogy a legtöbben azért vállalják a büntetőjogi és egyéb kockázatot, mert végtelenül elkeseredettek a problémával kapcsolatban, és az ebből származó frusztrációt nincsen hova becsatornázniuk, csak ezekbe az értelmetlen tettekbe.
Ezek mellett fontos kiemelni, hogy tűzzel játszanak ezek a csoportok. Ugyanis az ellentmondások kiélezése nem feltétlenül kedvez egyik oldalnak se. Minél erőszakosabban és, az általuk képviselt ügy súlyosságától eltekintve, megbotránkoztatóbb módon cselekednek, a kormányoknak annál több okuk lesz a klímaaktivizmust is szélsőbalos terrorista ideológiaként kodifikálni és általánosan fellépni ellene. z a tendencia sajnos igaz más küzdelmekre is.
Harmadjára pedig a teljes elkeseredéssel szemben a hopecore és a solarpunk világát hagytam. Sajnos (és szerencsére) az online téren kívül még nem nagyon jött szembe velem ez a halmaz, de lehet, csak idő kérdése.
Mi volna a gond optimista aktivistákkal, akik reményteliséget és pozitív jövőképet sugároznak? Azon kívül, hogy az előző bagázs teljes elkeserédéséhez képest, a túlzott pozitivitás a költői lónak a túloldala, a nagyobbik gond az ideológia új generációs jellegéből adódik: nincs szükség manifesztóra, konferenciákra vagy vezéregyéniségekre, csak vibe-okra, Pinterest hashtagekre és “slowed and reverbed” zenékkel posztolt editekre. Az üzenet világosnak tűnik a feladó oldaláról, de valahol mégis elveszik a spektákulumok gyorsuló viharában. Ha az aktivizmust az okostelefonunkhoz, és azon belül is a szórakoztató célú applikációkhoz kötjük, megbilincseljük magunkat. Onnentől kezdve az aktivizmust a reposztolás és kommentháborúk egységvektorai feszítik ki.
Általános kritika is ez, az online aktivizmus irányába Viszont valahogy szomorúan irónikus az, hogy az egyik legkiterjedtebb fenyegetettségre, amivel a társadalmunk szembenéz, a reakciónk az, hogy érdemben semmit nem teszünk. Esetleg csak tematizáljuk, sőt elindítjuk a termékesítés útján – mivel a kevés, spórolt pénzemet rá merném tenni, hogy nemsokára szembejön egy solarpunkot reklámozó póló, vagy valamilyen hasonló, szörnyen ijesztő reprezentációja a konzumerizmus sokezredik rétege alá szorult kis bolygónknak.
Mindezek után arra szeretném kérni az olvasót, hogy mégse csüggedjen, és ígéretet szeretnék tenni, hogy a mérges gombák ismertetése után szeretnék a pozitív példákról is cikket írni, valamint kifejteni azt, amit itt már többször is érintettem futólag: a zöld politika és az atomenergia kapcsolatát.
Erdélyi Attila
