A politikai marketing tulajdonképpen fekete mágia. Szerencsére boszorkány vagyok.
Mi az a traumapornó?
A kilencvenes és kétezres évek egyik legfelkapottabb zsánere volt az a fajta önéletírás, ami a szerző (főleg gyerekkorban szerzett) traumatikus élményeit helyezte középpontba. A traumák részletes és képszerű leírása miatt gyakran csúfolták traumapornónak vagy nyomormemoárnak, de a zsáner közelebb állt az önsegítő könyvekhez, mert a sztori fontos része, hogy a szerző lelki ereje és kitartása által kijut a borzalmas helyzetből, felülemelkedik a traumáin, és végül boldog és sikeres emberré válik.
A történet gyakran gyermekkorban kezdődik (előképe például a Copperfield Dávid), de felnőtt főszereplő esetén is mindenképpen egy naiv és limitált nézőpontból mesél a nyomorról. Emiatt az antagonistákat soha nem kontextusában látjuk, hanem egydimenziós, rajzfilmszerű gonoszként; ha meg is jelenik egy-egy társadalmi rendszer kritikája (például a gyermekvédelmi rendszeré a The Child called ‘it’–ben), ott az egyes aktorok mulasztásai jelennek meg, nem a hibás működés. A szívszorító jeleneteket gyakran kísérik üres, de könnyen idézhető motivációs üzenetek, majd az elkerülhetetlen katarzis: hiszen a szerző nem csak túlélte a traumáját, hanem sikeres szerző lett belőle.
És ha neki sikerült, neked is sikerülhet!
A szerző borzalmas élményeit, a rezilienciáját, és a siker titkát aztán az Egyesült Államok leghíresebb beszélgetős műsorában is elmesélheti (Oprah kifejezetten híres volt erről, de bármelyik Late Night Show játszik), ahol gyakran elhangzik, hogy azért állt a nyilvánosság elé a történetével, hogy ezzel erőt adjon a többi túlélőnek, és hogy tudják, nincsenek egyedül – ezzel kivédve azt az esetleges vádat, hogy a könyv megírásával főleg anyagi céljai voltak. Majd országos turnéra indul, ahol napi 2-3 állomáson is motiváló előadásokat és dedikálásokat tart az életéről, ahol természetesen meg is lehet venni a dedikált köteteket. És a mörcsöket.
Az, hogy a könyvben részletezett traumák valósak, túlzóak, vagy teljesen fikciósak-e, a zsáner és a marketing működése szempontjából irreleváns. Ezért ebben az esszében sem térek ki erre a szempontra.
Mi ezzel a baj?
A traumairodalom három fő ok miatt problematikus.
Egyrészt, a zsáner puszta szórakozássá silányítja emberek traumáját. Azért is kapta a nyomorpornó gúnynevet, mert gyakran vádolták az olvasókat azzal, hogy csak azért fogyasztják ezeket a műveket, mert valamilyen módon élvezetet okoz nekik mások szenvedése.
Másrészt, a nyomor ily módon való befogadása azt az érzetet keltheti emberekben, hogy a puszta elolvasásával már tettek valami konstruktívat a nyomor megszüntetéséért. A szenvedést látni egyfajta lelki gyakorlattá válik, a szenvedésről beszélni rituális megtisztulás – ezt látjuk a katolikus passiójátékokban és a tumblr-baloldal „raise awareness” kampányaiban egyaránt. A média gyakran rá is játszik erre az aspektusra, és szívszorító vagy inspiráló sztoriként keretezi a fájdalmat (ezt karikírozza például a Dystopian Late Stage Capitalism Horrors Repackaged as Heartwarming Stories mémcsoport). Pedig se a Biblia olvasása, se a Megosztás gomb megnyomása, se a nyomorkontent fogyasztása önmagában nem segít azokon, akik jelenleg szenvednek.
De a traumairodalomnak (és ennek bármilyen derivatívájának, a traumainterjúktól a harmadik világ beli nyomort monetizáló TikTok-videókig) az a harmadik, legnagyobb bűne, hogy egyéni tragédiaként mutat be rendszerszintű problémákat, ezáltal a megoldást is egyéni szinten keresi, és ezzel a neoliberális kapitalista világfelfogást erősíti. Hiszen bármennyire felháborított vagy könnyekig hatott a sztori, mindig van egy egyszerű válasz: vedd meg a könyvet, adakozz, oszd meg a barátaiddal, húzd be az ikszet egy papír bizonyos pontján – bármi, csak nehogy bele kelljen gondolni, hogy hagyhattuk kiépülni azt a rendszert, ami megengedi, hogy bárkit ilyen trauma érjen; hogy bárki visszaéljen a hatalmával; hogy bárki kezében ekkora hatalom lehessen egyáltalán.
Vagy hogyan tudnánk lebontani ezt a rendszert.
Ne kerülgessük a forró Tiszát
Nyilván azért született meg ez az esszé, mert úgy látom, hogy a Tisza kampánya sokban épített a traumairodalom logikájára: a naiv sob storyktól, az egyszerű megoldás felkínálásán át a Zsolti bácsis mörcsig. Ezért nem tudom hibáztatni őket; ez a zsáner és marketingje tényleg mély érzelmi húrokat penget, ezért különösen hatékony marketingeszköz, hülyék lennének nem használni (bár a gyerekek bántalmazását politikai tőkére váltó Zsolti bácsis mörcs már a saját közönségük szerint is kontraproduktív). De a hibái is ugyanazok, mint a traumairodalomé: amellett, hogy eszközként használja mások fájdalmát, képes elfedni a rendszerszintű problémákat.
Igaz, a Tisza egy „rendszer” lebontásáról beszél, mégsem a nagybetűs Rendszer az, amit le akar bontani, hanem egy, a Rendszeren belüli kisebb aktor, ami csak felerősítette és kihasználta a Rendszer által termelt egyenlőtlenségeket, nem pedig okozta azokat. Az csak véletlen, hogy ezt a kisebb aktort Nemzeti Együttműködés “Rendszerének” hívták.
Empatizálhatunk a kiugrott NAV-ossal, rendőrrel, katonával, akár a volt igazságügyi miniszter ex-férjével is; amíg nem szüntetjük meg azt a Rendszert, ami feltétel nélküli engedelmességre kötelez, a meghasonlott funkcionáriusok újratermelődnek.
Kívánhatjuk mi lámpavasra az összes Zsolti bácsit; amíg nem szüntetjük meg azt a Rendszert, ami által ekkora hatalom kerülhet egy ember kezébe, a Zsolti bácsik újratermelődnek.
Gyűjthetünk akármennyi adományt a Szőlő utcai fiúknak; amíg nem szüntetjük meg azt a Rendszert, ami strategikusan mélyszegénységben tart egész társadalmi rétegeket, hogy kihasználhassa őket, addig a Szőlő utcai fiúk is újratermelődnek.
Húzhatjuk akárhova az ikszet; amíg nem szüntetjük meg azt a Rendszert, ahol csak választott képviselők útján, négyévente fejezhetjük ki az akaratunkat, addig az összes nyomor újratermelődik.
Ez a Rendszer pedig nem az Orbán-rendszer, hanem a kapitalizmus: az kötelez feltétel nélküli engedelmességre a felettesed iránt, az ad elképzelhetetlen hatalmat emberek kezébe, az taszít gyerekeket elképzelhetetlenül kiszolgáltatott helyzetbe. Az hiteti el veled, hogy elég négyévente véleményt nyilvánítani.
Már a magukat baloldalra pozícionáló beszélgetős műsorok világmagyarázataiban is megjelent, hogy az Orbán-rendszer bűne valójában a piac torzítása volt, és még mindig napi szinten kapjuk az inspiráló interjúkat a végig a “tisztességes versenyért” küzdő hősies partizánokkal.
De nem szabad elfelejtenünk, hogy a tőkések tették ezt a néppel, mindegy, hogy ott van a nevük előtt a “nemzeti” eposzi jelző, vagy nincs.
Pável Anna
