Főoldal / Riport / A hideg kifogott a kék harisnyán, de a tüntetőkön nem

A hideg kifogott a kék harisnyán, de a tüntetőkön nem

Az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáért, a nők és gyermekek biztonságáért, valamint a testi önrendelkezésért tüntettek a Kossuth téren.

A kék harisnyás tömeg jól mutatott volna a Kossuth téren, a hideg azonban erősebbnek bizonyult: október 30-án estére már igencsak elkelt egy vastagabb nadrág. A szervezők által kért kék viseletet ezért a résztvevők többsége végül nem vállalta be, a szimbólum így csak részben valósult meg.

A „Sikítozó kékharisnyák” elnevezésű demonstráción a szervezők az Isztambuli Egyezmény ratifikálását, a nők és gyermekek nagyobb biztonságát, a szívhangrendelet eltörlését és a méltó, manipulációtól mentes egészségügyi ellátást követelték. A tüntetés egyik központi gondolata az volt, hogy a nőket érő erőszakról és szexizmusról nem lehet tovább csendben maradni.

A Pólus riportereként és a demonstráció résztvevőjeként érkeztem a Kossuth térre. Fél órával a kezdés előtt már gyülekeztek a tüntetők: transzparensek készültek, az emlékkönyvbe lehetett írni, a rendőrök pedig a tér szélén álltak.

Az egyik első megszólított résztvevő, Katalin, idősebb nőként arról beszélt nekem, hogy gyerekkora óta nem lát érdemi változást, ahogyan a társadalom a nőkkel bánik. Azért jött, mert szeretné, ha végre történne valami. Bízik abban is, hogy a TISZA-kormány változást hozhat, ezért szavazott a pártra.

Viki, egy fiatalabb résztvevő, arról beszélt, hogy személyesen is érintett a nők elleni erőszak kérdésében. Szerinte már önmagában az is fontos, ha a tüntetés felhívja a kormány figyelmét a problémára. Arra viszont még nem gondolt, mi történik akkor, ha a kormány ezután sem foglalkozik érdemben a nők problémáival.

Zoltán fontosnak tartja, hogy férfiként is részt lehessen venni egy ilyen demonstráción, mert szerinte a gyengébbek (nők, hajléktalanok, de akár más férfiak) védelme nem kizárólag a nőkre tartozó ügy. Instagramra egy egyperces táncvideót is tervezett, amelyben Magyar Pétert szólítaná fel arra, hogy „legyen férfi”, és ratifikálja az Isztambuli Egyezményt.

Egy nagyszülőpár egészen más okból érkezett. Saját családi történetük miatt szeretnék felhívni a figyelmet arra, ahogyan szerintük a hatóságok működnek. Elmondásuk szerint négyéves unokájukat meghallgatásra idézte be a gyámhivatal, és az eljárás során az ellenérdekelt féllel is egy helyiségben kell lennie. Azt mondják, az ügyben eddig 181 iratot kaptak a hivataltól, miközben szerintük a gyermek tényleges védelme nem valósul meg.

16:50 körül már megtelt a tér egy része. A tömeg nagyságát nagyjából ezer főre becsültem.

A demonstráció a meghirdetett 17 óra helyett néhány perccel később kezdődött, mert kezdetben nem működött a mikrofon. A szervezők a másnapi Halloweenhez kapcsolták a nők elleni zaklatást és erőszakot: mindkettőben vannak rémtörténetek és szörnyetegek.

A következő egy órában egymást követték a felszólalások.

Sarkadi Bálint, klinikai szakpszichológus, elsősorban apaként beszélt. Azt mondta, szeretné, ha a fia empatikus emberré válna, akinek szabad félnie és sírnia, lányának pedig azt szeretné átadni, hogy a saját határai fontosak. Szakemberként a bántalmazó kapcsolatokról és az átöröklődő mintákról is beszélt.

Miközben a beszédek zajlottak, fekete kabátos önkéntes nők jártak a tömegben. A résztvevők olyan cetliket ragaszthattak rájuk, amelyekre azokat a bántó, szexista mondatokat írták fel, amiket életük során nekik címeztek.

Egy-egy mondat önmagában akár jelentéktelennek is tűnhet. A sokasodó cetlik azonban már egészen más képet mutattak: a mindennapi szexizmus olyan mondatait, amelyek rendszerint eltűnnek a beszélgetésekben, most egyetlen közös emlékműre lehetett felragasztani.

A hangosítást időközben sikerült megjavítani. Görög Zita már mikrofonba beszélhetett a nők bántalmazásáról szóló statisztikákról, és az Isztambuli Egyezmény ratifikációja mellett érvelt. Arra kérte a jelenlévőket, hogy mindenki a maga szintjén tegye hozzá a magáét: apaként, anyaként vagy nagyszülőként.

Közben adománygyűjtés is indult a demonstráció költségeinek fedezésére.

Bordás Róbert, operatőr, a nők bántalmazásának médiabeli megjelenését kritizálta. Azokat az előadókat, akik a bántalmazást menőnek állítják be, a társadalom „daganatainak” nevezte.

Újvári Bianka, gyerekjogi aktivista, arról beszélt, hogy szerinte a rendőrség nem képes megfelelően megvédeni az áldozatokat, és kifogásolta a 14 éves beleegyezési korhatárt is. Slam poetry-vel is készült: mondanivalójának középpontjában állt, hogy a nem valóban nemet jelent.

Murinai Angéla a testi önrendelkezés kérdését állította a középpontba. Szerinte a nők testéről sokan akarnak dönteni, miközben a döntések következményeit kizárólag a nők viselik. Az abortuszt a női szabadság egyik legfontosabb eszközének nevezte, és amellett érvelt, hogy az egyházaknak nem lehet beleszólásuk az állam működésébe, így az abortusz szabályozásába sem.

A beszédek közül talán Szűcs Gergelyé váltotta ki a legérdekesebb reakciót. A férfiakhoz szólt, és arról beszélt, hogy a történelem során a jogban, a vallásban és más társadalmi rendszerekben újra és újra megjelent a férfiak nőkkel szembeni fölérendeltségének gondolata. Szerinte ennek egyik oka az lehet, hogy ezeket a narratívákat jellemzően férfiak írták. A mondatokat a tömeg egy része már visszafogottabban fogadta. A korábbi felszólalásokhoz képest bátortalanabb taps következett. Szűcs férfiként önkritikát is gyakorolt: elismerte, hogy a múltban ő maga is volt tolakodó. Végül arról beszélt, hogy a férfiaknak „új szerződést” kellene kötniük a nőkkel.

A felszólalások végére a tüntetés a közös cselekvéssé vált. Felolvasták a magyar nők 12 pontját, majd következett, amihez tulajdonképpen az egész demonstráció címe és üzenete vezetett: a közös sikítás és zajkeltés. A résztvevők együtt kiabáltak és sikítottak.

A kék harisnya többnyire csak jelképesen volt jelen. A hideg győzött felette. Egy jó ismerősöm például farmernadrágban érkezett a harisnya helyett, de még ő is fázott. A tüntetés a meghirdetettnél körülbelül fél órával korábban véget ért. Talán nem véletlenül: október végén a Kossuth téren este már nem sokáig lehetett állni mozdulatlanul. A tömeg lassan elszállingózott. A résztvevőknek csak egy kisebb része maradt még beszélgetni.

A demonstráció alapvetően liberális feminista keretek között maradt. Sok elhangzott gondolat inkább belépőszintűnek tűnt, és kevés szó esett arról, hogyan lehetne a nők elleni erőszak és a patriarchális társadalmi viszonyok problémáját a konkrét politikai követeléseken túl, rendszerszinten kezelni. A radikálisabb gondolatok inkább egy-egy felszólalásban jelentek meg, mintsem az egész eseményt meghatározó irányzatként.

Mégis volt valami felemelő abban, amikor a tüntetés végén, az addig külön-külön hallható hangok egyszerre szólaltak meg, egy nagy közös sikításban Bár a kék harisnya nem bírta a hideget, a nők közös hangja igen.

Én pedig a metró felé indultam, abban a reményben, hogy nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Lehet, hogy egyelőre csak egy kezdő, sok szempontból óvatos feminista mozgalom körvonalai látszanak. De tizenhat év NER után már az sem kevés, ha egyáltalán elkezdődik valami.

És ha lesz folytatás, talán a kék harisnyák is előkerülnek.

Címkézve:

    Hírlevél

    Legyél jól informált, tudj minden hírről! Iratkozz fel íméles hírlevelünkre, ahol pár hetente elküldjük neked a legfontossabb történéseket!