Adott esetben szórakoztató lehet azzal szembesülni, ha az ellenforradalom éppen a saját gyermekeit falja fel. A NER alatt például gyakran lehettünk tanúi a kulturális élet terére vonatkozó belső konfliktusoknak (ez a jelenség valószínűleg a szélsőjobboldal alapvetőnek tűnő művészetellenességével magyarázható). A Fidesz támogatóinak belső nézeteltérései akkor is felszínre bukkantak, amikor idősebb Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a vele politikailag egy követ fújók nemtetszését azzal idézte elő, hogy az előadás rendezőjeként bejelentette jelen kritika tárgyát, a Marxtőkéje című darabot. Míg a hírhedt publicista, Bayer Zsolt a látszólag választott szövegkönyv viszonylagos szokatlanságán élcelődött, addig a produkcióról persze szintén látatlanul nyilatkozó Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet jelenlegi igazgatója, éles hangvételű írásában a rendezőt a kommunizmus legitimálójaként tüntette fel. A Schmidt Mária blogján megjelentetett gondolatmenet természetesen teljesen elhagyta azt a művészetekre vonatkozó alapvető belátást, hogy valaminek a megjelenítése nem csak az adott dolog támogatását jelentheti.
Vidnyánszky Attila előadása pedig – nem meglepő módon – eléggé egyértelműen mutatja fel a rendező Karl Marxszal és a baloldalisággal kapcsolatos ellenszenvét: a színpadon egy tárgyalás folyamata elevenedik meg. A darab alcíme szerinti tetemre híváson Marx (Rátóti Zoltán) mellett nem csak Friedrich Engels (Vecsei H. Miklós) jelenik meg vádlottként, a színpadra idézik Lenint (Rácz József), Sztálint (Fehér László) és Rákosit (Köleséri Sándor) is, illetve az előadás matrjoska babákra emlékeztető díszletei más egykor vagy jelenleg magukat szocialistának nevező országok vezetőire is utalnak. A Nemzeti Színház előadása valójában, bár ez se lehet túlzottan váratlan, nem A tőkét viszi színre, a színpadon a valamiképpen igazságszolgáltatásnak tekintett folyamat részeként egyebek mellett főként Marx életének és gondolatainak a rendezés által sérelmezett részletei kerülnek elő. Az előadás alineáris, aszociációszerű, eklektikus stílusa azonban sokféle, váratlannak tűnő, színpadi történés lezajlását hordozza magával. A színlap szerinti „bohózati elemekkel átszőtt haláltánc” arra is alkalmat ad, hogy a darab nézőjeként a látomásszerűség valószínűsíthető szándékával szembesüljünk, mintha egy minden rosszért Marxot okoló világszellem tárulna elénk. Talán ezt a rendezői koncepciót fejezi ki az előadás azon mozzanata, amikor a bíráskodás folyamatát irányító ügyész (Bordás Roland) látszólag váratlanul Donald Trump gesztusait veszi fel.
Karl Marx korától a magyar aktuálpolitikára vonatkozó kiszólások is eltávolítanak, az előadás kezdetén, mikor az ügyész a nézők osztályhelyzetének felmérésekor azzal szembesül, hogy kevés az oligarcha, az hangzik el, hogy ők már nem a Nemzetibe járnak. A darab egy későbbi pillanatában a színpadon álló szereplők által énekelt, egyébként egészen jól szóló mozgalmi dal hirtelen A börtön ablakába szövegét veszi fel, egy másik esetben pedig a színpadon látott, illetve a Szókratész halálát és védőbeszédét okozó per mellett a Völner–Schadl-per is megemlítésre kerül. Az előadás során gyakran felbukkan egy általam még említettlen alak: Józsa Péter Pál figurájának színre vitele az Agón című Vidnyánszky-rendezés 2019-ben elhunyt szerzője előtt tiszteleg (a szereplőt a Marxtőkéjében Kristán Attila alakítja). Józsa különben az első pillantásra is eléggé fasisztának tűnő, egykori Pannon Front című lap főszerkesztője volt. Az Agón szerzőjének gondolatvilága a Nemzeti Színház újabb előadását figyelve is könnyen tetten érhető: a Józsa Péter Pálról mintázott, rezonőrként funkcionáló karakter megszólalásaikor kellemetlen és didaktikus módon tárja elénk a darab szélsőjobboldali világnézetét, mely olyan módon opponálja jelenlegi adottságainkat, hogy a negatívnak ítélt aspektusokért Marxot hibáztatja.
A Marxtőkéje esetében – és ez se érhet kifejezetten váratlanul – egy kirakatpernek nevezhető eljárás valósul meg, attól függetlenül, hogy az ebben a tekintetben, úgy látszik, nagylelkű rendezői koncepció Marx számára még egy védőügyvédet is kiutalt. A Herczegh Péter alakította figura időnként a vádat cáfolandó még tényeket is mond, melyek persze csak azért hangzanak el, hogy az előadás más alakjai frappánsnak szánt módon hiteltelenítsék azokat. Ilyen például, amikor az ügyész szóba hozza a Marx és Engels, illetve a színpadra idézett politikusok közti időbeli távolságot, az erre adott válasz szerint az említett adat azért negligálandó, mivel az egyébként valóban rémisztő tettek megvalósításáért felelős történelmi figurák Marxra hivatkoztak. E ponton óhatatlanul felvetődhet az arra vonatkozó kérdés, hogy a biztosan hatékonynak tartott érvelésben ismertetett, a szellemi áramlatok megítélésére vonatkozó attitűd, a kereszténység nevében elkövetett borzalmak okán, erre, a Marxtőkéjében sokszor fontosnak és megkérdőjelezhetetlennek beállított vallásra is vonatkozik-e.
Már a Marxtőkéje legelején azt hallhatjuk az ügyésztől, hogy az előadásban elhangzó Marx-idézetek esetén a kontextusból kiragadás jelensége nem áll fenn. A darab ezt az ígéretet nem kifejezetten tartja be: a Marx-életmű teljességéből vett rövidke szállóigék cikáznak állandóan a színpadon, ez az eljárás persze megakadályozza, hogy a filozófus eredeti gondolatai a maguk természetes komplexitásából legalább egy fikarcnyit megőrizve kerüljenek elénk. Csak egyetlen példát említve: A hegeli jogfilozófia kritikájához című mű bevezetője köztudottan azt fogalmazza meg, hogy a vallások, azáltal, hogy az általuk keltett illúziók csökkenthetik a kizsákmányolás okozta szenvedést, elfedik az osztályelnyomás tényét, ezzel potenciálisan akadályozva az osztályöntudat létrejöttét. Az eredeti marxi gondolatmenetből a színpadon azonban csak a darab keresztényfundamentalista célközönsége által valószínűleg sérelmezett, ismert bonmot hangzik el („A vallás a nép ópiuma.”).
Az előadás minden lehetőséget megragad arra, hogy színre vigye a német gondolkodóval kapcsolatos antipátiáját, a darabban a legkülönbözőbb vádak elevenednek meg. A sorjázó állításokkal és sugallásokkal megalkotott Marx-kép alapján azt gondolhatjuk, hogy a különböző hatóságoknak kémkedő, keléses testtel rendelkező, illetve az antiszemitizmus elterjedésének végletes következményeiért személyében felelős teoretikus a világ leggonoszabb embere. Az eljárás zárlatánál már azzal szembesülhetünk, hogy a színpadról A tőke egyik fejezetében elvileg fellelhető tárgyi tévedésekre hívják fel a figyelmet, a darab Marxszal szembeni legfőbb vádpontja azonban – mint ahogy a színlap írja – a „család-, egyház- és hagyományellenesség”. Persze lehetséges legitim módon kritikával illetni Marxot – de az nem lesz kifejezetten releváns, ha ezt a Marxtőkéje című előadáshoz hasonlóan egy éppenséggel fasisztoidnak mondható nézetrendszert mozgósítva tesszük. Természetesen viszont az is igaz, hogy a színpadon kavargó események a mindennapjainkban tapasztalt baloldallal kapcsolatos általános tévhitek, prekoncepciók, hiedelmek sajátos, kellemetlen sűrítményeként hatnak, ahogy arra Bartal Dóra rámutatott kritikájában.
Talán a darab is érzékeli önnön címszereplőjével kapcsolatos nézőpontjának kínos reminiszcencia jellegét, így a színpadon Hitler is szót kap (a Sztálint is alakító színész játssza), a filozófussal szemben kialakított ellenérzések megfogalmazása pedig egészen kellemetlen módon hasonlít a Marxtőkéje saját Marx-kritikájához. A jelenet kellemetlenségét persze növeli, hogy a darab reflektáltalanul, minden okot vagy magyarázatot nélkülözve viszi színre – Vidnyánszky elsősorban képekben gondolkodó, de azokat össze nem kötő rendezési stílusára jellemző módon. A váratlanul és zavarba ejtően kétséges motivációkkal elénk tárt közjáték után persze meghallgathatjuk, hogy az előadás szerint a kommunista ideológia a fasizmussal rokon (ekkor természetesen az is elhangzik, hogy Marx pedig a kereszténységet másolta). A tények által kifejezetten kevéssé aládúcolt összemosás megvalósításához a rezonőrfigura még József Attila Világosítsd föl című versének híres részletét is felhasználja: „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét”. A darab próbálkozása ellenére a sokszor idézett jelzős szerkezet könnyebben értelmezhető – akár a költő A szocializmus bölcselete című írásának tükrében – egy antitotalitárius kiállásnak, mint a kapitalizmusellenes világnézet feladásának. A Marxtőkéje végére a rendezés többnyire már csak monológokat tár elénk, többek között megidéződik Debord A spektákulum társadalma című műve is, ekkor egy Ficsor Mihály előadásában hallható másik beszéd révén az előadás arra hívja fel a figyelmet, hogy folyamatosan érzékelhető nehézséget jelent és lényegében lehetetlen bármilyen gondolatot a beszélő szándékát pontosan tükröző módon kimondani, illetve értelmezni. A Marxtőkéje említett szakaszát nehéz nem olyan módon interpretálni, hogy a rendezői koncepció tehermentesíteni akarja magát saját valóságértelmezésének vállalhatatlansága alól.
Azzal egyet lehet érteni, hogy egy jelek felfejtésére törekvő vállalkozás megvalósítása (örömteliségével együtt) magától értetődően komplikált tevékenység – és ez persze a széttartó utaláshálót működtető és élénk módon variálódó Marxtőkéje befogadása esetén is igaz. A rendezői koncepció erőteljesen érzékelhető, káros világnézete azonban könnyen kitapintható kézjegyet hagy a színpadon látottakon, az előadás Marxszal kapcsolatos antipátiája komolyan vehető indoklás hiányában bomlik ki, csupán a „család-, egyház- és hagyományellenesség” sérelmezése ismétlődik újra és újra. A darab egy részletében úgy mozgósítja fasisztoid nézetrendszerét, hogy a tárgyalás gyanúsítottjait patkányfarkakkal ellátva, szoknyában jeleníti meg: az a megalapozatlan és kifejezetten ártalmas előfeltevés helyeződik a színpadra, hogy a nem genderkomform öltözködés bárki számára megalázó, illetve egy adott korszak „romlottságára” és „értékvesztettségére” mutat rá.
A Marxtőkéjében az előadás szándékolta helyzetkomikum gyakran abból fakad, hogy Rákosi Mátyást kisnövésű színész játssza, ez a rendezői döntés azzal összhangban értelmezhető, hogy állandóan hangsúlyozódik az egyébként tényleg szörnyű tettekért felelős történelmi figura „szolgalelkűsége” és „nemzetietlensége”, ebből adódóan a színpadon megvalósított Rákosi-ábrázolás antiszemita kódokat látszik felmutatni. Vidnyánszky rendezésében a zsidó emberekre vonatkoztatott, megbélyegző toposzok Marxszal kapcsolatosan is felvonulnak, sokszor ismétlődik, hogy a filozófust a pénzszerzés lehetősége motiválta, míg Engels esetében a kereszténység fontossága válik nyomatékossá (az említett színpadi megoldások beárazzák azt, hogy mennyire érezhető őszintének, amikor a darab a Bruno Bauernek címzett A zsidókérdéshez című Marx-művet problematizálja).
Az előadás szemrevételezését követően azt is mondhatnánk, hogy beigazolódni látszik, összenő, ami összetartozik, a „tradíciók” elvesztésének lehetőségén kesergő darab egyes pontjain a legvéresszájúbb neoliberálisok beszédmódjára emlékeztet. A Marxtőkéje esetén gyakran az „öngondoskodás” és az „egyéni felelősség” fontossága hangsúlyozódik, amikor az előadás azt sulykolja érezhető ellenszenvvel ábrázolva, hogy Marx azért elemezte a kapitalizmus működését, mivel saját pénzügyi forrásaival hatékonytalanul gazdálkodott: ahelyett, hogy tőkét halmozott volna fel nagymértékben, megírta A tőkét.
Ironikus, de Vidnyánszky korábbi munkássága alapján nem meglepő, hogy az előadás által képviselt politikai megfontolások olyan színházi nyelv érvényesítésével találkoznak, melyet a darab ideológiai támogatói közül sokan feltételezhetően elleneznek. Miközben gyakran dekonstruálásra kerül az előadás és a közönség közötti távolság (olykor nézőket hívnak fel a világot jelentő deszkákra, egy esetben pedig vörös szalagokat dobnak be az ülésekre), a színpad hömpölygő eseményeit figyelve kétségtelenül megállapítható, a Marxtőkéje nem a történetszerűség központiságát kívánja előtérbe helyezni: a rendezői elgondolás Karl Marxszal és korunkkal kapcsolatos sérelmeit a darab ránézésre véletlenszerűen váltogatott és gyakran váratlannak tűnő mozzanatai mutatják meg. Az előadás keretében színre vitt fragmentumok azonban egy olyan világképet tesznek beazonosíthatóvá, melyet határozottan indokolt erőteljesen elutasítani. Remélhetőleg Vidnyánszky Attilának nem lesz már több köze a Marxot és Engelst ért nyilvánvalóan koncepciózus eljárás indokolta lehetséges perújrafelvételhez – vagy legalább a Nemzeti Színház további igazgatásához.
Egyébként a Marxtőkéje megtekintése után ezt a valószínűleg az előadás rendezőjére vonatkoztatott nézői reflexiót véltem félfüllel hallani: „Ha ennyire zavarja a kommunizmus, csináljon piaci alapon színházat!” Megfontolandó.
Marxtőkéje, Nemzeti Színház, május 30., rendező: Vidnyánszky Attila
