2025 októbere óta alig akad magyar ember, akinek még be kell mutatni Krasznahorkai Lászlót, aki irodalmi körökben már a 2015-ös Nemzetközi Man Booker-díj elnyerésekor is világhírű volt. A mainstream sajtó a mai napig intenzíven tudósít az irodalmi óriásról − mégis el kell marasztaljam őket, mert többnyire az ő hibáik okán vagyok kénytelen ezt a cikket megírni.
Kissé olyan érzés ez, mint megkérni egy 14. századi inkvizítort, hogy ne küldje máglyára az általa eretneknek vélt illetőt, de azért megpróbálom, minimális pikírtséggel. Krasznahorkai László nem Wass Albert − hiába is vágyik erre Németh Szilárd −, nem úgynevezett „nemzeti író” (arról talán majd egy másik cikkben, hogy ez a kifejezés mennyire semmitmondó), valami egészen másban gondolkodik és alkot, mint a nemzet egyre gyorsabban avuló eszméje. Nemzeti identitása, magyarsága, viszont mégis akarva-akaratlanul előkerül sajtónyilatkozatai során. Tudni kell Krasznahorkairól, hogy kozmopolita, élt hosszabb-rövidebb időt Németországban, Kínában, Japánban, Mongóliában, Spanyolországban, az Egyesült Államokban (felsorolás a teljesség igénye nélkül). Ebből a tényből szerintem eleve markánsan következik, hogy másképp − nem feltétlenül negatívan! − viszonyul a hazájához (ahová egyébként gyakran visszatér), mint az, aki egész életét itt éli le, mármint saját akaratából. Ez valamiért mégsem egyértelmű sokaknak, amire csak rátesz egy vaskos lapáttal, hogy a mainstream sajtó általában teljesen reflektálatlanul, és szándékosan hatásvadász módon, vagy a propaganda esetében (Mandiner és társai) egyenesen mocskolódóan tudósítanak az író nyilatkozatairól. Utóbbitól eleve nem vártunk mást, hiszen aki nem nyal be tövig Orbánnak, az csak ellenség lehet – a többiek viszont elszomorítóan alulteljesítenek. A 444 a következő címmel közölte a szerző múltkori, La Reppublicának adott nagyinterjújáról szóló rövid összefoglalót: „Krasznahorkai László: De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök”. Igen, remek ötlet volt ezt így, a pillanatnyi ingerek világában, ahol az emberek jelentős hányada elolvassa a címet, és máris változtathatatlan ítéletet alkot. Hatásvadászatnak mondjuk remek, hisz azonnal felmegy az olvasóban a pumpa. A teljes kontextus így hangzik: „Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. De magyarnak lenni – ez ellen minden erőmmel küzdök. Miért cserélném el a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek? A viszonyom a magyarságomhoz olyan, mint az embernek egy folyóparton fekvő kőhöz. Nem tudom, miért nem albánnak vagy szlováknak születtem.” Erre még visszatérünk később.
Hasonlóan felületes munkát végzett a 24.hu. A cím: „Krasznahorkai László: Messzire kerültem a butasággal beszennyezett magyar fogalmától”. Ismét, ennyi alapján könnyű felkapni a vizet, és azt gondolni, hogy Krasznahorkai butának nevezte a magyarokat. A teljes kontextus viszont ez: „Az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik”. Krasznahorkai itt tehát arról beszélt, hogy a Magyarországot évtizedek óta (jobb és bal oldalról egyaránt) sújtó populizmus mérhetetlen károkat okozott a magyar közgondolkodásban, illetve, hogy ő maga meg kívánja haladni a nacionalizmus hamis (és valahol a XIX. században megrekedt) történelmi narratíváit.
Ezekhez a buta és rosszindulatú szalagcímekhez mérten, az olvasóközönségben sokan nem voltak képesek, vagy nem voltak hajlandóak befogadni az író szemléletét. Egyesek megfogadták, hogy soha többet nem olvasnak Krasznahorkait (ha korábban Tormay Cécile fércművei helyett őt forgatták volna, talán értenék is, amiről beszél), egyesek azt kívánták neki, hogy akkor felejtsen el magyarul, álmodjon „osztrákul” (sóhajtás), míg mások amellett érveltek, márpedig éppen most kellene minél erősebben megélni a magyar identitást. Külön cikket érdemel az is, hogy a magyarság ragaszkodása a nemzeti identitáshoz (egyáltalán, mi is az?) miképpen mérgez meg számos diskurzust – éppen azzal, hogy a nemzet szent és sérthetetlen alapként tűnik fel, és bármiképp kritikával illetni istenkáromlás.
A szélsőjobboldali kurzus reakciói is megérnek egy külön misét. A Magyar Állami Operaházat jelenleg a Peter Brook-i holt színház posványában tartó Ókovács Szilveszter nehezményezte, hogy az író „nem könnyíti meg”, hogy „egy nemzet lehessen büszke a Nobel-díjára”. Mintha Krasznahorkai László egy bálvány lenne, a Nobel-díj pedig csinos kis kokárda rajta. Végülis, miért is ne, hordozzuk körbe a világ népei között, a mellünket verdesve, lássátok, ez is a miénk! Silányítsunk egyéni teljesítményeket kegytárgyi szintre, és legyünk mind, egy emberként (bizonyára teljesen jogosan) büszkék arra, amit nem mi értünk el! Ebből úgyis sportot űzünk mostanában; nem telik el nap, hogy nem hangozna el valahol a világban, hogy a Jóistent is magyar találta fel. Javaslom, vegyük észre, hogy Krasznahorkai éppen ezzel az öncsalással akar szembesíteni minket.
L. Simon László látványos öngólt lő, amikor Adyval von párhuzamot: „Az általam rajongásig szeretett Adyhoz képest az mindenképpen új »minőség« a magyar művészeti életben, ahogy egyesek a hazájukat és Magyarország kormányát nem a saját nemzeti közösségünkön belül, szellemi életünk legitim fórumain, s nem is a saját anyanyelvünkön gyalázzák, hanem idegen nyelven, külföldi fórumokon […]”. Ó, szóval csak a fórum és a nyelv hibádzik? Akkor tisztelettel javaslom az úrnak, tessék elfáradni a könyvesboltok egyikébe, megvenni és odafigyelve elolvasni a szerző Zsömle odavan című regényét, amely a magyar Magvető Kiadónál jelent meg. A szerző ugyan nem annyira direkt ott, mint Ady Endre, de bízom benne, hogy célba ér az üzenete. Amúgy érdekes, hogy a Nekünk Mohács kell „gyalázkodásával” nincsen baj, mert az állítólag a megfelelő fórumon jelent meg. Pedig ott Ady nem spórol az átokkal. Az a sanda gyanúm, hogy inkább arról van itt szó, hogy Ady nem az orbáni Magyarországgal szemben fogalmazta meg kíméletlen bírálatát.
A mindenhez is értő Demeter Szilárd sem átallott klasszikusaink bölcsességével fennhéjázni, természetesen hasonlóan demagóg módon, amikor Arany János Kozmopolita költészet című versét idézte. Ez viszont legalább olyan erős érv Krasznahorkai hiteltelenítésére, mint egy reggeli ásítás. Arany János beérte, hogy saját hazájának volt koszorús költője, Krasznahorkai világpolgár akar lenni − azt ugyan nem jelenti ki, hogy világirodalmi szerző, tehát milyen jogon von Demeter párhuzamot? És pontosan hol is található feszültség a két állítás között?
Az elmegyógyintézet metaforáról röviden csak annyit, hogy nem teljesen alaptalan, amikor azt látni, hogy Magyarországon neo-nácik vonulgatnak, és a lakosság nem kis szelete elhiszi, hogy a harmadik világháborúból való kimaradás azon múlik, hogy a Felcsúti Ramszesz ül-e a miniszterelnöki bársonyszékben, vagy nem.
Valamennyi fenti példa vagy félreértelmezi, vagy egyáltalán nem értelmezi Krasznahorkai szavait. Mindkettő egyaránt káros. Ő arról beszélt a La Reppublicának, hogy a maga részéről meg kívánja haladni a nemzeti identitás nyomasztóan szűk kereteit, a világpolgárság oltárán, mert valami annál szubsztanciálisabb alapot keres, mint egy romantikus konstrukció. Ezt a konstrukciót viszont természetesen támadja, mert mégiscsak áll valamilyen viszonyban szülőföldjével és anyanyelvével (amin minden művét alkotta). Ezért mondja, hogy „az én Magyarországom a nyelvé, nem a huszároké”: számára a magyarság nem a hamis, mások tévesen kollektívnek vélt érdemeire alapozott nemzeti büszkeség, és nem is az elavuló jelképek, hanem a nyelv, ami viszont tényleg megmarad. A pogány szimbólumok eltűntek, huszárok már csak dísznek vannak, Esterházyak már csak majdnem vannak, a Szent Korona mára csupán történelmi emlék (és rádió) –, de a nyelv él, pulzál, lélegzik, fejlődik. Krasznahorkai nem magyargyűlölő, nem hazaáruló, nem mocskos globalista összeesküvő. Nem misszionárius, aki habzó szájjal próbál mindenkit a világban meggyőzni arról, hogy gyűlöljék a magyarokat – próbálja bárhogyan is ferdíteni a propaganda. Minimális szövegértéssel, illetve némi eltávolodással, láthatóvá válik, hogy Krasznahorkai nem átkoz, hanem görbetükröt állít az evidensnek titulált vélekedéseknek – az egyik ilyen, hogy csak kritikátlanul lehet szeretni a hazát. Éppen ellenkezőleg, azért kritizálja a hazáját, mert szereti, és ezt ő maga is nyilvánvalóvá teszi. Ahogy Ady Endre is.
Olvassunk Krasznahorkait!
Nagy Olivér
