Zsófi azt mondja, soha életében nem keresett olyan jól, mint amikor szexmunkából élt.
A transznemű emberek számára munkaerőpiacon tapasztalt diszkrimináció, a nemi identitásuk elfogadásának hiánya és a megélhetésük biztosításának kényszere olyan körülményeket teremthet, amelyek között a szexmunka a kevés elérhető lehetőségek egyike. Ennek ellenére azt gondolom, hogy érdemes komplexebben gondolkodnunk erről a témáról annál, mint hogy aki ezt az utat választja, az minden esetben egy áldozat lenne. (Ahogy természetesen a liberális nézet, mi szerint a szexmunka választása minden esetben egy autentikus egyéni döntés, sőt, önmegvalósítás is ugyanilyen leegyszerűsítő.)
Interjúalanyom egy transz nő, aki korábban szexmunkából élt. Saját elmondása szerint ebben az időszakban keresett a legjobban egész életében, és olyan mértékben tudta megélni a női identitását, ahogy korábban és később sem. A pénzből a megjelenésére, kezelésekre és szórakozásra költött. Közben azonban egyre inkább függővé vált attól a visszajelzéstől, amelyet a kliensek adtak neki, annak ellenére is, hogy sokukat személyesen taszítónak találta. Találkozott veszélyes helyzetekkel is, és végül ezért is hagyott fel a szexmunkával.
Az alábbi beszélgetésem célja nem az, hogy egy általános képet adjak a transz szexmunkásokról, hiszen egyetlen ember tapasztalata önmagában nem alkalmas erre. Inkább arra voltam kíváncsi, hogyan néz ki belülről egy olyan élethelyzet, amelyben a pénzügyi önállóság, a női identitás megerősítése, a társadalmi előítéletek, a vágy, a kiszolgáltatottság és a veszély egyszerre vannak jelen.
Interjúalanyomat Zsófinak kereszteltem el, amely (az anonimitás érdekében) természetesen nem a valódi neve.
Alíz: Mi vezetett oda, hogy a szexmunkát választottad? Milyen körülmények között kezdted?
Zsófi: Az egész egy folyamat volt. Egy tavaszi délután unatkoztam és az internetet böngésztem. Ott találtam egy internetes közösséget, ahol, mint később kiderült, a közösség egyes tagjai szexis képekért és videókért fizettek más tagoknak. Úgy gondoltam én is kipróbálom, mert jó bulinak tűnt és ráírtam egy pár tagra ilyen céllal. Sikerrel is jártam, szóval úgy gondoltam, hogy továbbmegyek ebből és társkereső oldalakon próbáltam keresni olyan férfiakat akik vevők lennének ilyen tartalom vásárlására. Ennek kapcsán találtam aztán sugar daddy-t, majd amikor az sem volt már elég, elkezdtem magam hirdetni (már az ennek megfelelő internetes oldalon) mint klasszikus call girl.
Alíz: A szexmunka milyen szerepet játszott az anyagi biztonságodban vagy a hosszú távú terveidben (pl. a nemi megerősítő kezelések finanszírozása)?
Zsófi: Őszintén szólva soha nem kerestem olyan jól, mint akkor. Sokkal jobban meg tudtam élni az identitásomat mint akár előtte, akár utána. Nem okozott gondot egy drágább ruhadarab vagy akár egy drágább kezelés finanszírozása. Csináltattam többek között ajakfeltöltést, szemöldöktetoválást és a hormonkezelésem sem okozott gondot anyagilag többé. Szórakozásra és a külsőmre költöttem szinte minden pénzt amit így szereztem. Ha most csinálnám, már okosabb lennék: befektetném a pénzt és inkább az anyagi biztonságot céloznám meg.
Alíz: Azt mondod sem előtte, sem utána nem kerestél annyira jól, mint akkor. Gondot okozott transzneműként az elhelyezkedés?
Zsófi: Határozottan gondot okozott akkor is és most is. A magyar társadalom rendkívül előítéletes és úgy tűnik nekem, hogy sajnos a szexmunka az egyike azon kevés munkáknak, amellyel egy transznemű ember megvalósíthatja a vágyait saját erőből. A kérdést persze fel lehetne tenni: milyen áron?
Alíz: Felteszem akkor a kérdést. Milyen áron?
Zsófi: Először nagyon jól éreztem magam a szexmunkától, mert azt éreztem, hogy a kuncsaftok nőként bánnak velem és megerősítenek az identitásomban. Kívánnak engem, mint nőt és még pénzt is keresek vele. Sajnos idővel nem tudtam a dolgot a helyén kezelni és függővé váltam: mindig az új kuncsaftot vártam, hogy újra azt érezzem, hogy valaki fizetett a testemért és jó nő vagyok. Ezzel egyidejűleg viszont sok kuncsaftot undorítónak találtam és semmi kedvem nem volt az egészhez, így abban a kettős állapotban voltam, hogy vágyom is a dologra meg taszít is. Ez volt az egyik oka, hogy aztán abba is hagytam.
Alíz: Undorítónak? Miért, hogy kell elképzelni egy tipikus ügyfelet aki egy transznemű szexmunkást keres fel? Milyen szolgáltatásokat keresnek náluk, és szerinted miért?
Zsófi: Nem tudom, csak a saját volt ügyfeleimről tudok beszélni. Nagyon sok férfi ki akarja próbálni transznemű nővel, de ezt diszkréten, titokban akarja csinálni, egy párkapcsolatot nem merne felvállalni. Voltak heteró párok is, akik harmadikat kerestek, talán az ő esetükben a transz nő egy olyan átmenet, amivel a pár mindkét tagja ki tudott egyezni. Nagyon sok férfi keresett fel azzal, hogy a szexuális együttlét során az aktív szerepben legyek, de én ilyesmit nem vállaltam, csak a passzív szerepet. Talán náluk is arról van szó, hogy ez egy olyan vágy, amelyet meg szeretnének élni, de a társadalmi nyomás miatt csak egy diszkét formában tehetik azt.
Alíz: Ha ugyanilyen jól fizető, a nemi identitásodat ugyanennyire elfogadó másik munkalehetőség állt volna előtted, akkor is szexmunkát választottál volna?
Zsófi: Nem. A szexmunka rendkívül veszélyes is tud lenni. Én is találkoztam olyan emberrel ennek kapcsán, aki rámtámadt. Szerencsére meg tudtam magamat védeni. Aztán persze ott vannak a nemi betegségek is. Mindig védekeztem és szűrésekre is jártam, de közhely, hogy 100%-ban hatásos védekezés nem létezik.
Alíz: A szűrésekkor elmondtad az orvosának a foglalkozásod, és ha igen, milyen visszajelzést kaptál?
Zsófi: Természetesen nem beszéltem egy orvosnak sem erről. Egyszer firtatták, azt mondtam, hogy több szexuális partnerrel voltam együtt.
Alíz: Miért nem mondtad el? A megbélyegzéstől féltél?
Zsófi: Nem. Azért nem mondtam el, mert ez az én magánügyem volt: azt talán indokolt volt tudnia az orvosnak, hogy nem egy állandó partnerem volt és ezért indokolt a szűrés, de azt nem, hogy a több partner anyagi ellenszolgáltatást nyújtott nekem.
Alíz: Szerinted hogyan ábrázolják a transz szexmunkásokat a médiában és a társadalomban?
Zsófi: A Szex és New York című sorozat témáról szóló epizódja jut eszembe, az egy igen negatív ábrázolás volt, de régen is volt. Nem igazán fogyasztok médiát erről a témáról és különösebben nem is érdekel. Nekem ez egy lezárt része az életemnek.
Alíz: Ha lehetőséged lenne, mit üzennél az olvasóknak, akik esetleg előítéletekkel viseltetnek a transz szexmunkásokkal szemben?
Zsófi: Hát… sokan vágynak ránk. Lehet, hogy amikor csináltam, lefeküdtem a kollégáddal, a szomszédoddal, vagy akár a férjeddel is, akiről soha nem gondolnád, hogy ilyen vágyai vannak. Ha már egy baloldali lapba csinálsz velem interjút, hadd éljek egy kapitalista szólással: ha nem lenne kereslet, nem lenne kínálat sem.
Eddig tartott az interjúm Zsófival. Innentől a saját reflexióim következnek:
Nehéz a számomra egyszerű tanulságot levonni ebből az interjúból, hiszen nem derül ki belőle, hogy a szexmunka „jó” vagy „rossz”. És talán nem is ez a megfelelő kérdés. Az interjúalany egyszerre beszél felszabadultságról és függőségről, anyagi biztonságról és veszélyről, önazonosságról és undorról. Ugyanaz a munka, amely lehetővé tette számára, hogy nőként olyan életet teremtsen magának, amilyenre vágyott, idővel egy olyan helyzetté vált, amelyből ki akart lépni.
Különösen fontosnak tartom azt a mondatát, hogy szexmunkásként „sokkal jobban meg tudta élni” az identitását, mint előtte vagy utána. Mert ez azt a kérdést veti fel, amelyet könnyű lenne az egyéni döntés szintjén elrejteni: milyen társadalmi körülmények között lesz valakinek a teste és a szexualitása könnyebben piacképes, mint a hagyományos értelemben vett munkaereje?
Ha egy transz nő azt tapasztalja, hogy a hagyományos munkaerőpiacon nehezebben talál lehetőséget, míg férfiak fizetnek azért, hogy nőként lássák és kezeljék őt, akkor a „szabad választás” fogalma már korántsem olyan egyszerű. Ettől még nem kell elvitatnunk tőle a döntését, és azt sem kell feltételeznünk, hogy minden transz szexmunkás ugyanazt éli át. De érdemes megkérdezni, mennyire szabad az a választás, amelynek alternatívája az anyagi bizonytalanság, a diszkrimináció vagy az önazonos élet feladásának veszélye.
És van egy másik kellemetlen kérdés is. A beszélgetés végén elhangzó mondat („ha nem lenne kereslet, nem lenne kínálat sem”) rávilágít arra, hogy míg a társadalom gyakran megbélyegzi a szexmunkásokat, sokkal kevésbé szeret beszélni azokról, akik a keresletet létrehozzák.
Talán ezért sem az a legfontosabb kérdés, hogy miért választotta valaki a szexmunkát. Hanem az, hogy miért tűnhetett számára ez egy olyan munkának, amelyben több pénzt, több elfogadást és több lehetőséget találhatott arra, hogy önmagaként éljen, mint a társadalom által „tiszteletreméltóbbnak” tartott munkákban.
