A polgárháború[1]
A februári választásoktól kezdve folyamatosan zajló politikai harc fél év elteltével a baloldali kormány oldalára látszott eldőlni. Százával tartóztatták le a falangista militánsokat és más jobboldali szervezőket. Júliusra a helyzet pattanásig feszült. A Falange vezetésének zöme börtönben ült, a milicisták szinte kontrollálatlanul terrorizálták az országot, miközben a hadsereg vezetői egyik napról a másikra helyezték át a puccs időpontját. A cérna akkor szakadt el, amikor a kormány rendfenntartó erőinek néhány baloldali tagja július 13-án felkereste lakásán a CEDA vezető politikusát, José Calvo Sotelót, majd egyszerűen lelőtték és elásták. Sotelo a reakció, autoritarianizmus arca volt, még a fasiszta jelzőt is magára vette – kivívva ezzel a falangisták haragját (szerintük álságosan pózolt a fasiszta szerepében volt). Akármit is gondolt Rivera Sotelóról, halála után megzsarolta a katonai összeesküvést szervező Molát, hogy ha nem indítja el a puccsot, akkor a Falange egyedül fog felkelni. Eddigre már a karlisták támogatását is élvező Emilio Mola nem tétlenkedett tovább.
Július 17-én a hadsereg ellenőrzése alá vonta a marokkói gyarmatot, azonban az ott állomásozó erőket nem tudták átvinni az anyaországba, mivel a flotta a köztársaság oldalára állt. A következő néhány napban több város is a puccsisták kezébe került, azonban a felfegyverzett munkások és rohamrendőrök – kiegészülve a hadsereg lojális maradványaival – az ország 60%-ában visszaverték őket. Apró érdekesség, hogy míg a rendőrség nagyobbik része a puccsisták mellé állt, addig a rohamrendőrök döntő többsége a kormány mellett maradt. Ennek okán a lázadás nem is tudott volna különösebben sikeres lenni, ha a német és az olasz kormányok légi támogatása nem teszi lehetővé az Afrikában állomásozó hadseregnek (és fegyvereknek) az anyaországba juttatását.
Ekkor lépett a képbe Francisco Franco, a nagy népszerűségnek örvendő, magasrangú katonatiszt. A lázadást ő, Mola és José Sanjurjo, az elbukott 1932-es puccs néhai főszervezője vezették. Azaz csak vezették volna, de valahogy Sanjurjo és Mola is balesetet szenvedett, így csak Franco maradt. (Ezek a tragikus véletlenek!) Sanjurjo már aznap meghalt, amikor a lázadás elején megpróbált hazatérni portugáliai száműzetéséből, Mola viszont majdnem túlélte a polgárháború első évét Franco oldalán – de csak majdnem.
Az első néhány nap után egyértelművé vált, hogy a puccs sikertelen, polgárháború lesz. Az olaszok és a németek sietve támogatni kezdték a lázadókat, miközben a Szovjetunió megszervezte a nemzetközi antifasiszta önkéntesek bejutását az országba. A szovjet támogatás azonban mérgezett ajándék volt – ezért és a szovjet felszerelésért cserébe a köztársaság aranytartalékának 70%-át követelték, amit meg is kaptak. Illetve beküldték az NKVD-t, a méltán hírhedt sztálinista titkosszolgálatot, amely legalább annyit ártott a Népfront háborús erőfeszítéseinek, mint a német bombázók. Az amúgy is nehézkes koalíciót szétforgácsolták, minden nem sztálinista csoporttal szemben belső terrorhadjáratot indítottak, tovább zilálva az együttműködést.
A polgárháború mindkét oldala elszabadult a maga hátországában. A republikánus oldal radikálisai papok, apácák, nagytőkések, arisztokraták, vállalkozók, illetve bármilyen jobboldali szimpatizáns ellen fordították fegyvereiket. A vörös terror áldozatait 38 000 és 110 000 fő közé teszik.[2] A nacionalisták pedig az értelmiség különféle képviselőit, zsidókat, melegeket, szabadkőműveseket, ateistákat, baszk, katalán, andalúz és galíciai nacionalistákat, illetve bármilyen baloldali szimpatizánst öltek halomra. A fehér terror áldozatait 160 000 és 400 000 fő közé teszik.[3]
Jelen cikk nem tekinti feladatának bemutatni a polgárháború hadtörténetét, ezért csak a háború fontosabb faktorait említi, mivel célja a fasizmus hatalomra jutásának bemutatása. A köztársaság vereségének legfontosabb aspektusai a külföldi beavatkozásban keresendőek. Az olasz és a német támogatás nem csak a polgárháború kirobbanását tette lehetővé, de a megnyerésében is kulcsszerepet játszott. Noha a nacionalista oldal serege képzettebb volt a köztársaság milicistáinál, a puszta létszámbeli fölény a külföldi támogatás nélkül a baloldal oldalára billentette volna a mérleget, már persze ha a szovjetek nem szabotálják belülről a Népfrontot. Miután kiszipolyozták a spanyol gazdaságot, beküldték ugyan a fegyvereiket, de csak és kizárólag azokat a kommunistákat voltak hajlandóak felfegyverezni, akik Sztálin elvtársat támogatták. Ők pedig egy igen apró kisebbség voltak a spanyol baloldalon belül. Így a liberálisok, szocialisták, anarchisták és nem sztálinista kommunisták kezdetben csak rossz ellátással, felszereltséggel, majd később az NKVD brutális támadásaival bajlódtak ahelyett, hogy a Franco által egyesített reakciós erőkkel harcoltak volna. A moszkoviták leszámoltak a spanyol baloldallal, és egy kvázi bábkormányt hoztak létre a helyén. A nép tulajdonképpen vezetés nélkül maradt a zsarnoksággal szembeni harcában. Hosszú, kusza és véres történet a spanyol polgárháború, melynek vége Franco rémuralma lett.
A megvalósult spanyol fasizmus
A falangista párt eredeti, elvhű vezetőségének zöme – beleértve a már a polgárháború előtt bebörtönzött Riverát is – a vörös terror áldozatául esett. A hadsereg komolyan vehető vezetői vagy a háború során hunytak el tragikus balesetben, vagy a háború 1939-es végezte után vesztették életüket rejtélyes körülmények között. Ezeknek köszönhetően Franco egyeduralkodóvá válhatott. Összebékítette a falangistákat a karlistákkal, a jobboldali erők egyöntetű támogatását élvezte. Minden politikai ellenféllel leszámolt, majd a polgárháború megnyerése után bebetonozta hatalmát.
A falangista pártot állampárttá emelte, de azt egyes alapelveitől megfosztotta: mentesítette antikapitalista elemeitől. A rezsim kitűnő kapcsolatot ápolt a nagytőkével, az arisztokráciával és az egyházzal, amelyek mintegy pajzsként rántották maguk elé a fasizmust a krízis idején. Általános represszió, pártállami diktatúra uralkodott Franco 1975-ös haláláig.
A nemzeti szindikalista ideákat (Miguel de Rivera korábbi diktatúrájához hasonlóan) felszínesen, tényleges hatalom nélkül, kirakat munkásérdekképviseletként implementálta, az adminisztratív feladatokat falangista funkcionáriusok kezébe helyezte. A rendszer maga nem felelt meg az idealista falangizmus vagy a nemzeti szindikalizmus eszmei követelményeinek. Tiszta, zsarnoki, brutális fasizmus volt. Az uralkodóosztályok érdekeinek elsőbbsége az alsóbb néprétegekkel szemben, szociális konzervativizmus, hierarchikus, autoriter rendőrállam, az élén egy számító és gátlástalan vezérrel, akiben semmi ideológiai motiváltság nem volt a puszta tradicionalista patriotizmuson, meg persze a hatalom korlátlan kívánásán kívül.
A XX. századi fasizmus tündöklése alatt vált Spanyolország fasiszta diktatúrává, messze a csúcspontja után bukott meg a rendszer. A rendszer, amely eszmei szövetségesei segedelme, illetve eszmei ellenlábasainak szabotázsa nélkül meg sem születhetett volna. A történet más, mint Olaszország esetén, de a kezdet és a végkifejlet majdhogynem ugyanaz. Idealisták kiötlenek valamit, amely véletlenül pont tökéletesen alkalmas az osztályharc elfojtására. Az uralkodó rétegek végső krízis esetén maga elé rántják ezt a szellemi találmányt, hogy aztán egy szigorúan vertikális, kegyetlen, de az eliteknek nagyon kedvező zsarnokságot alkosson.
Az írás során nagy segítségemre volt Stanley G. Payne Falange: A History of Spanish Fascism című könyve.
Trotzer Vilmos
[1] https://www.youtube.com/watch?v=LOxEZ81dwHo ; https://www.youtube.com/watch?v=IgvqDobxOQA ; https://www.youtube.com/watch?v=FiXV3bdzE0g
