A liberálisok és a szocialisták most nyeregbe kerültek. Szekularizálták az államot, általános választójogot vezettek be – a nőket is beleértve – , kiterjesztették a szabadságjogokat, oktatási reformot valósítottak meg – ami magába foglalta az egyház kizárását az oktatási rendszerből. Szembeszálltak az egyházi és a katonai reakcióval, mindkét intézmény leépítésén keresztül. Továbbá területi autonómiát adtak a baszk és a katalán elégedetlenkedőknek. Az anarchista és kommunista erőszakot az egyházi funkcionáriusokkal, intézményekkel szemben pedig tulajdonképpen tétlenül nézték.
Ezekkel a lépésekkel felrázták az összezuhant jobboldali közéletet. A hadsereg észrevette, hogy leépítik, ezért nagyon hamar konspirálni kezdett a köztársaság ellen. A progresszív politika felbőszítette a konzervatívokat. A szekularizáció hatására összezárt az egyház, és megerősödtek a karlisták.
A karlisták egy nagyon különleges csoport volt: még a XIX. század elején történt egy trónöröklés, amely egy „liberálisabb” uralkodó hatalomra jutását eredményezte Spanyolországban, ami az alkotmányos monarchia létrejöveteléhez vezetett. Ezzel az ultrakonzervatívok nem értettek egyet, ezért egy ultrakonzervatív trónkövetelőt kezdtek el támogatni. 100 év alatt több sikertelen lázadást hajtottak végre, majd mindig visszavonultak bázisukra, a spanyol vidékre.
Rivera korábbi fasisztoid rendszere sokak számára volt nosztalgikus emlék a liberális-szociáldemokrata kormánykoalícióhoz képest. Kialakult a nemzeti szindikalizmus eszmeisége. Ez egy igencsak furcsa folyamat volt: Ramiro Ledesma Ramost, Onésimo Redondo Ortegát és Ernesto Giménez Caballerót szokás az ideológia eszmei atyjaiként emlegetni, de ezek közül igazán csak az első kettőnek volt tényleges befolyása. A nemzeti szindikalisták egy nagyon apró, inkoherens, egymással konfliktusban álló nézeteket valló csoport volt – Ramiro Ledesma Ramos például egyszerre dicsőítette a Nagynémet Birodalmat és a Szovjetuniót –, ami állandóan anyagi problémákkal küzdött.
Az összefogó kapocs az erőszak romantizálása, az avantgárd attitűd, a szindikalista alapvetések és a nemzeti büszkeséggel egybekötött imperializmus volt. Erős hangsúlyt fektettek a római katolicizmusra, a konzervatív értékekre. Visszanyúltak a XVI. század hősi, nemes világába, amelyben a hódító spanyolok elvették, ami nekik „jár”, oda vágytak vissza. Mélyen megvetették a liberalizmust, a kapitalizmust, a szocializmust és ezek minden elegyét, ágazatát. Fajelméletük nem volt, pusztán a spanyol nemzet felsőbbségében, nagyságában hittek feltétlenül. Különösebben rasszistának sem nevezhető az eszme. Úgy gondolták, hogy a spanyolok más rasszokkal való keveredése csak még erősebbé teszi őket, létrehozva a hispán szuperkasztot, amely egy morálisan fejlettebb, kvázi felsőbbrendű emberi csoport. Felesleges belemenni abba, hogy a fölérendeltség alárendeltséget is eredményez, kár koherenciát keresni a fasisztoid nézetekben, kiváltképp amiatt, hogy végső soron sosem váltak többé, mint puszta eszköz az uralkodó osztályok kezében: egy sötét diktatúra bevezetésére, amely megvédheti őket az alsó rétegek haragjától.
A köztársaság válsága
A liberális-szocialista kormány nem csak a jobboldali erők ellenszenvét tudhatta magának, hanem az országos hálózattal rendelkező anarchistákét is. A korábban emlegetett CNT a Federación Anarquista Ibéricával (későbbiekben FAI; magyarul: Ibériai Anarchista Föderáció) együttműködve igyekezett elhozni a forradalmat az Ibériai-félszigetre. Miután 1932-ben az FAI nyomására a CNT kiszorította a posszibilista elemeket (olyan libertárius kommunisták, akik adni akarnak egy esélyt a parlamentáris, legális politikának a forradalom eljöveteléig), elkezdődhetett a forradalom megtervezése. 1933. január 8-án az anarchisták fel is keltek az államapparátus ellen. Ez a felkelés nagyon rövidre sikerült, nagyjából aznap elfojtották, egy helyet kivéve. Egy vidéki település, Casas Viejas[1] ugyanis egy kommunikációs malőr miatt úgy tudta, elkezdődött a forradalom. Nem sokkal később a rendfenntartó erők értesítették őket ennek ellenkezőjéről – 24 anarchista militánst (és családtagjaikat) mészárolták le. Az események hatására a Manuel Azaña vezette kormány lemondott, és új választásokat írtak ki.
Az októberi választásokon tarolt a jobboldal. A Confederación Española de Derechas Autónomas (későbbiekben CEDA; magyarul: A Spanyol Jobboldal Autonóm Konföderációja) a legnagyobb parlamenti párttá vált, ők alakítottak kormányt[2], visszaforgatva mindent, amit az előző balliberális koalíció létrehozott. Ezt a baloldal nem hagyta annyiban, az egész adminisztráció alatt folyamatos sztrájkok, felkelések, obstrukciók tépázták a regnáló jobboldali hatalmat. Az állam a szokásos represszióval reagált. Ennek éles példája az 1934-es általános sztrájk, amit Asturias kivételével mindenhol elfojtottak, ott azonban kitört a forradalom.[3] A felfegyverzett munkások tanácsokba szerveződtek, de mielőtt a felkelés kiszélesedett volna, Francisco Franco vezetésével a hadsereg leverte a felkelést. A politikai erőszak ezzel nem állt le, az osztályharc egyre fokozódott.
Ez az apokaliptikus hangulat jellemezte Spanyolországot az 1936-os választásokig – ahol még a választások napján is tíz embert öltek meg.
Falangizmus:
Ebben a légkörben született meg a spanyol fasizmus – vagy legalábbis valami olyasmi. A falangista mozgalom (Falange Española Tradicionalista de las Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalista, rövidítése: FET de las JONS; magyarul: Nemzeti Szindikalista Offenzíva Juntáinak Tradicionalista Spanyol Falanxa) a korábban emlegetett nemzeti szindikalista, fasiszta szimpátiát hordozó miliőből nőtte ki magát, köszönhetően az egykori diktátor fiának, José Antonio Primo de Riverának. Ő egy rendkívül összetett ember volt, a fasiszta vezetőkhöz képest is különleges.
Magas műveltségű, vidám, jó kedélyű értelmiségi figura, sok kétellyel, de egyértelmű tenni akarással. Apja diktatúráját minden lehetséges fórumon megvédte, kvázi az apja iránti szeretetnek és nemesi státuszának köszönhette, hogy a fasiszták közé került – legalábbis a korabeli források szerint.[4] Noha egy totalitárius értékrendű mozgalmat vezetett, fenntartotta kapcsolatát liberális barátaival: volt, hogy egy demonstráción a testével védelmezett egy baloldali aktivistát saját embereitől, tisztelte és igyekezett jó kapcsolatot kialakítani az anarcho-szindikalista mozgalommal. Ennek egy igazán példaértékű epizódja volt, amikor leült egy tiszteletteljes és szívélyes beszélgetésre Ángel Pestañával, aki egykor a CNT egyik prominens posszibilista szervezője, később a Szindikalista Párt vezéralakja volt. Buenaventura Duruttival – a spanyol anarchizmus és antifasizmus hősével – is lett volna egy találkozó, csak Durutti, Pestañával ellentétben, nem volt különösebben kíváncsi a fasiszta vezetőre.
A vezetői szerep is egy érdekes kérdés volt a falangistáknál. Rivera nem mutatott Hitlerre vagy Mussolinire emlékeztető tendenciákat, nem épített maga köré személyi kultuszt. Az emberei jefének, azaz vezetőnek hívták, és hősként tekintettek rá – de nem volt jellemző az a fajta hataloméhség, ami a két, korábban emlegetett fasiszta diktátort jellemezte. Eredetileg triumvirátus jellegű vezetőségben gondolkodott, de a körülmények úgy alakultak, hogy ő került vezetői szerepbe.
A korábbi nemzeti szindikalista értékeket kiegészítette egy bizonyos szintű elitizmussal: amolyan fasiszta forradalmi élcsapatot szeretett volna létrehozni, amely forradalmon keresztül ragadja meg a hatalmat és formálja át az országot. A falangistáknak is volt paramilíciája, magukra kékingesekként (Camises Azules) hivatkoztak.
A párt megszervezése nehéz feladatnak bizonyult. Állandó anyagi problémákkal küszködtek, belső harcok zilálták a falangista egységet. A jobboldali szavazók jobban pártolták a parlamentáris módszereket alkalmazó pártokat, amelyek az 1936-os választásokon a kezdeti tárgyalások ellenére végül nem vették fel közös koalíciós listájukra a falangistákat, akik ezért külön indultak. 6 800-an szavaztak a falangistákra a 9 465 600-ból.
Az áttörést azonban meglepő módon éppen ez a kudarc hozta el. Az 1936-os választásokon ugyanis nyert a liberálisoktól kommunistákig terjedő Népfront koalíció, a parlamentáris jobboldal nem tudta megragadni a hatalmat. Emiatt számos jobboldali aktivista elkezdett a jelenleg legdinamikusabbnak tűnő mozgalom felé fordulni, a falangistákhoz.
Noha a kormányt a liberálisok vezették, a szocialista és kommunista erők is részesei voltak. Ők pedig nem akarták tétlenül nézni a fasizmus térnyerését, ezért az erőszak eszközéhez nyúltak. A februári választásoktól márciusig több tucat falangista aktivistát megöltek, amiért a párt kénytelen volt zsoldosokat fogadni párthelységei, tisztviselői védelmének érdekében. Mikor a falangisták megkíséreltek visszavágni egy szocialista gondolkodó elleni merénylettel (ami végül kudarcba fulladt), a kormány hivatalosan is betiltotta a Falange Española Tradicionalista de las Juntas de Ofensiva Nacional Sindicalistát 1936. március 14-én. Nem sokkal később José Antonio Primo de Rivera is börtönbe került. Kirakatperbe fogták koholt vádak alapján, amelyben el is ítélték, amire Rivera egy rendkívül drámai dühkitörésben reagált: egy tintatartóval megdobta a jegyzőt, leszaggatta védőügyvédje talárját, megtiporta, majd azt mondta, ha ez a spanyol igazságszolgáltatás, hát nem kér belőle.
Ezután a párt fű alatt folytatta tevékenységét. Egyfelől titokban részt vettek az Emilio Mola tábornok vezette katonai összeesküvésben, másfelől terrorkampányba kezdtek a baloldallal szembe. Az a fajta brutalitás, amivel eljártak, nem volt idegen a spanyol politikától, a legutóbbi ilyen súlyosságú offenzívát 1921-ben az anarchisták követték el Barcelonában.
Ekkorra már felfigyelt a falangista milicistákra a spanyol tőkésosztály, megkezdték tevékenységük finanszírozását. Már a jobboldali pártok sem idegenkedtek tőlük, sőt közeli kooperációba kezdtek. A FET de las JONS kvázi a teljes jobboldal, a reakció rohamosztagává vált. A polarizáció tovább fokozódott: az anarchisták, kommunisták és radikálisabb szocialisták aktív résztvevői voltak az utcai harcoknak, a népfronti kormányt is megtámadták, sürgetve a forradalom eljövetelét. Az állam fennhatósága összeomlóban volt, a rendőrség elvesztette a kontrollt a helyzet fölött. Ahogy a spanyol jobboldal fasizálódott, a karlista milíciák is nagyobb hajlandóságot mutattak a falangista milíciákkal való együttműködésre. A hadsereg pedig már puccsra készen állt.
Trotzer Vilmos
[1] https://www.spainthenandnow.com/spanish-history/second-spanish-republic-1931-33-the-case-of-casas-viejas
[2] https://www.youtube.com/watch?v=y1HoZNEQ8Og
[3] https://libcom.org/article/asturias-revolt-1934-sam-lowry
[4] Stanley G. Payne Falange (1961): A History of Spanish Fascism. Stanford: Stanford University Press.75-76.
