A Spanyol Királyság a XX. századra már bőven túl volt zenitjén. Rég elvesztette Észak- és Dél-Amerikára, Afrikára, illetve Ázsiára kiterjedő gyarmatbirodalmának oroszlánrészét, presztízsét, politikai súlyát, anyaországában pedig csak a nyomor maradt. A gyarmatosítás korában befolyt vagyonokat nem tudták megfelelően visszaforgatni otthonukba, így nem tudtak olyan intenzív fejlődésen keresztülmenni, mint más nyugat-európai országok.
Tömegek éltek mélyszegénységben, a középosztálynak nem volt valódi ereje, az ország több különböző régiója elszakadni vágyott, ilyen-olyan okokból. Ez utóbbi az 1874-es Bourbon restaurációból, még inkább annak 1876-ban kiadott alkotmányából származó egységes törvénykezésben gyökeredzett. A baszkok rég elveszett szokásjogi privilégiumaikat követelték vissza, a polgárosodott katalánok gazdasági érdekeit pedig sértették az egységes szabályozások.
Ennek ellenére a spanyol társadalom történelme egyik intellektuálisan legaktívabb korszakát élte. Irodalmi, filozófiai és politikai élete legalábbis bizonyosan felpörgött a XIX. század második és a XX. század első fele között. Ezt tovább élezte a merev társadalmi struktúra, amely az egyházi és a nemesi reakcióra, a nacionalista hadseregre, illetve az éppen felépülő burzsoáziára támaszkodva igyekezett fenntartani hatalmát. Az államforma alkotmányos monarchia volt, de a rendszer ezer sebből vérzett. A korábban említett szociális problémák mellett korrupt politikusok, gyarmati lázongások – Marokkót sikerült megtartani, de az is komoly problémákat okozott– és trónviszályok nehezítették a Spanyol Királyság mindennapjait.
Burjánzott az osztályharcos radikalizmus. Az 1890-es években parasztháborús állapotok uralkodtak Andalúzia térségében, néhány évente sztrájkhullámokkal egybeforrt munkásfelkelések robbantak ki. Ezeknek a legélesebb időszaka az 1917-1923 között zajló sztrájkháború volt. A gyártulajdonosok fegyveres zsoldosokat küldtek a sztrájkoló munkások letörésére, akik válaszul maguk is felfegyverkeztek és visszalőttek a zsoldosokra[1]. Ezt tovább fűszerezte a „bolsevik triennium” 1918 és 1921 között. Hasonlóan az olasz „vörös bienniumhoz”[2], itt is baloldali politikai dominanciáról beszélhetünk, annyi különbséggel, hogy a spanyol politikában az anarchista hangok (és politikai terrorcselekmények) sokkal nagyobb szerepet játszottak.
Rivera diktatúrája[3]
Ez a helyzet vezetett oda, hogy Miguel Primo de Rivera, a hadsereg egy tábornoka, 1923-ban megpuccsolta a kormányt és katonai diktatúrát vezetett be. Az új kormány, ha nem is tartósan,, de a jobboldali erők mellett magáénak tudhatta a liberálisok és a szocialisták támogatását is. Igyekeztek egyenesbe hozni az ország gazdaságát, leverték a marokkói gyarmaton az őslakos berberek felkelését, továbbá megkíséreltek szindikalista elemeket beemelni az államba.
A szindikalizmus egy olyan szocialista rendszer, amely a szakszervezeteket nem pusztán érdekérvényesítő eszközöknek, hanem a leendő új társadalom alapvető szerveinek tartja, amelyeken keresztül a munkásönigazgatásnak, a gazdaság tervezésének vagy bármilyen gazdasági tevékenységnek zajlania kellene. Ennek legfőbb proponálói jelen kontextusban – az anarcho-szindikalisták voltak. Ők militáns szakszervezeteket, milíciákat működtettek, politikai gyilkosságokat, terrortámadásokat hajtottak végre, felkeléseket, föld- és gyárkisajátításokat szerveztek – így próbálták a proletariátus győzelemére vinni az osztályharcot, a szakszervezeti mozgalmon keresztül.
Ezt a fajta autonóm megközelítést igyekezett valódi erejétől megfosztva, az elnyomó államhatalomba integrálni a diktatúra. Az ország legjelentősebb szakszervezetével, az anarcho-szindikalista Confederación Nacional del Trabajóval[4] (későbbiekben CNT ; magyarul: A Munka Nemzeti Konföderációja) szemben felépítettek egy rendszerpárti, sztrájktörő szakszervezetet, amely a konzervatív munkásokat szólította meg[5]. A parlamentet átstrukturálták, és pártok helyett különféle társadalmi csoportok (mérnökök, művészek, orvosok, katonák stb.) tagjait nevezték ki képviselőknek. Felszámolták tehát a demokráciát, bevonták a szakszervezeteket, szakembereket, en bloc a munkavállalókat a döntéshozatali procedúrába. No nem döntéshozókként, hanem véleményezőkként, tanácsadókként – ami már nem egy kimondottan szindikalista dolog.
A kezdetben népszerű diktátor Mussolinihez hasonlította magát, megszilárdította a rendszert, ha csak rövid időre is. Az 1929-es gazdasági világválság kezelésére viszont nem volt alkalmas. Amikor a társadalmi, politikai és gazdasági egyenlőtlenségek lángjai újra az égbe csaptak, a mögötte álló jobboldali politikai formációk, illetve maga a király, XIII. Alfonz is elpártolt tőle. Így nem volt mit tennie, 1930-ban lemondott.
Rivera diktatúráját két, szintén katonai féldiktatúra követte, de már egyik sem menthette meg a monarchiát, melynek népszerűsége és tekintélye eddigre egészen elpárolgott. 1931. április 12-én a választásokon a republikánus erők döntő győzelmet arattak. A hadsereg és a politikai jobboldal pedig úgy hátrált ki a király mögül, ahogyan tették korábban Riverával. Ennek okán XIII. Alfonz 1931. április 14-én elhagyta az országot, és megszületett a köztársaság.
Trotzer Vilmos
[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Pistolerismo
[2] Erről szóló cikkünket ld.: https://polusujsag.hu/2025/12/09/a-korai-olasz-antifasizmus/
[3] bővebben: https://www.youtube.com/watch?v=jcN3gswFMIU&t=126s
[4] https://www.youtube.com/watch?v=uR446wlTU0w
