Attól függően, hogy mit tekintünk az értelmező feladatának, egy, a címben említett „összeegyeztetés” vagy kifejezetten egyszerű, vagy teljesen lehetetlen. Legalább Nietzsche óta ismeretes, hogy nincs egyetlen helyes értelmezés, egyik szerzőnek sincs „an sich” teljesen feltárt formája, melyeket aztán egymással össze lehetne vetni – és belátni a nyilvánvalót, hogy nem egyeztethetők össze, hiszen teljesen mást mondanak. Egy ilyen talajról nézve, Marxról csak sejtem, Nietzschéről biztosan állítom: még önmagával sem egyeztethető össze.[1]
Ha azonban az értelmezőnek nagyobb szabadságot adunk – ez persze elgondolható mint egy spektrum, melynek veszélyes hamisítás a széle –, akkor még értelmezői fegyelmezettség mellett is viszonylag könnyen lehet olyan szálakat pendíteni, kiemelni, mely alapján nem olyan nehéz az összeegyeztetés. Itt mindig az a kérdés merül fel, hogy mit vágunk le, mit hangsúlyozunk túl, mit értünk- vagy magyarázunk félre. És mi mindent viszünk még bele önmagunkból, ami a vizsgált szerzőknél egyáltalán nincsen jelen. Ilyen magunkkal vitt csomag például mindig a saját korunk, melynek levehetetlen szemüvegén keresztül nézünk az elmúlt korok szerzőire, és szegezzük nekik a jelenünkből minket feszítő kérdéseket. De merészebb értelmezők esetén számos egyéb vízió beleúszik a képletbe. Én vállaltan ilyesmi műveletre készülök, egyfelől azért, mert ha már az értelmezői belecsúszás úgysem kerülhető el, érdemes koncentráltan, felvállaltan és egy bizonyos szándék mentén végrehajtani. Másrészt bár a szerzők halottak, jelenünk mindössze haldoklik. Ha élő módon viszonyulunk korunk válságához, akkor a belőle fakadó súlyos kérdések az értelmezés sürgősségi osztályán elsőbbséget élveznek a nagy elődök boncoló-feltárásához képest.
A vállalhatatlan Nietzsche-passzusok
Nietzsche politikailag és emberileg vállalhatatlan szövegrészeket produkál, javarészt életműve kései korszakában. Ezek többnyire a hátrahagyott posztumusz publikált jegyzetekben és levelezéseiben fordulnak elő, de nem kizárólag ott. Publikált szövegei között talán a leginkább problematikusnak A morál genealógiája és Az Antikrisztus bizonyos passzusai bizonyulnak. Ezekből a szövegekből mind kitűnik, hogy Nietzsche hajlamos kasztokban vagy egyenesen fajokban gondolkodni az emberről, és az általa dekadensnek ítélt „embertípus”-sal szemben kíméletlen leszámolásra szólít fel. A kultúra virágzásához szükségszerűnek gondolja a rabszolgaságot, és az alacsonyabb osztályokat vagy elnyomott helyzetükben megtartani, vagy egyenesen elpusztítani gondolja helyesnek. Lukács György Az ész trónfosztása című könyvének vonatkozó fejezetében „az imperialista korszak irracionalizmusának megalapítója”-ként ábrázolja Nietzschét, értelmezésének fő tézise pedig, hogy Nietzsche egyébként sok helyütt széttartó, aforisztikus és irracionális filozófiája egységes értelmet nyer, ha a szocializmus elleni harcként tekintünk rá.
Nietzsche megítélése igen változatos annak fényében, hogy ki mit kezd a fent említett problematikus szöveghelyekkel. Sok szerző próbálja finomítani, átértelmezni ezeket, építkezve például arra, hogy a német nemzetiszocialista párt, amikor zászlójára tűzi Nietzschét, erős torzításokkal él. Ez persze igaz, de mégis adódik a kérdés, meddig lehet jó lelkiismerettel elmenni Nietzsche „nácitlanításában”. Egyetértek Lukáccsal abban, hogy Nietzsche filozófiáját valóban lehet a szocializmus ellen vívott harcként olvasni, és hogy táptalaja lehet a parazita burzsoázia imperialista törekvéseinek és fasiszta elméleteknek, sőt, abban is, hogy ennek fényében Nietzsche messzemenően elmarasztalható. És ezzel összhangban azt gondolom, hogy baloldali érzésű ember számára Nietzsche számos megszólalása emberileg és politikailag egyaránt vállalhatatlan, és hogy ezzel mindenkinek, aki Nietzsche szövegeit a kezébe veszi, szembe kell néznie.
Ugyanakkor három szempontot megfontolandónak gondolok ezekkel a szöveghelyekkel kapcsolatban.
- Fontosnak gondolom beemelni azt a ritkán tárgyalt szempontot, hogy érdemes megkülönböztetni értelmezői súlyozás szempontjából a publikált szövegeket a nem publikáltaktól, tehát a hátrahagyott jegyzetektől és a levelezésrészletektől. Azt gondolom ugyanis, hogy ha ezeket azonos súllyal vesszük számításba, akkor egy olyan jellegű hibát követünk el, mintha egy kortárs szerzőt egyszerre akarnánk publikált cikkei és közösségi médiában hagyott kommentjei és levelei alapján megítélni. (Nietzsche e kései, hátrahagyott jegyzeteit lapozgatva valóban könnyedén támadhat olyan érzésünk, mintha egy jelenkori közösségi médiaplatformon olvasnánk átgondolatlan és szenvedélyekkel fűtött kirohanásokat.) Lukács javarészt a fent jelölt, Nietzsche által publikálatlan szövegekre épít elemzése során, így azonban a Nietzschéről alkotott kép erőteljesen torzul, negatív irányba.
- Egy másik szempont, melyet fontosnak tartok, az, hogy ezekben a töredékekben általában olyan kérdésekről van szó, melyeknek Nietzsche közel sem szakértője. Lukács is több ízben megállapítja elemzése során, hogy Nietzsche politikai és főként gazdasági tájékozottsága rendkívül alacsony. Ennyiben én azt gondolom, hogy ha az értelmezés fő szálát akarjuk valahol megragadni, akkor nem ezen a ponton érdemes. Ennek fényében Nietzschét elsősorban mint a kultúra diagnosztáját olvasom, és olyan szerzőnek vélem, aki a marxi értelemben vett alapról nem tesz használható kijelentéseket, ám a felépítményről annál inkább.
- Harmadrészt, a problémás, sőt vállalhatatlan szövegekkel kapcsolatban az értelmező –ahogy számos más, helyenként vállalhatatlan (pl. rasszista, szexista) szövegeket produkáló szerző esetén – megteheti, hogy ezektől a szövegektől egész egyszerűen elhatárolódik. De ennek ellenére megkísérelhet a filozófussal foglalkozni, annak arra érdemesebb gondolatai mentén, és feltárhatja, hogy egyéb tekintetben lehet használható és releváns, értékes gondolatokat lelhet fel az életműben. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, hogy ezek a részek szervesen illeszkednek-e az adott szerző gondolatmenetéhez, vagy ezek elhagyásával is létrejöhet egy értelmes és védhető filozófia. Úgy vélem, Nietzsche esetén az utóbbi helyzet áll fenn, sőt, ha a szocializmus győzelmétől való „állati félelmét” és ebből fakadó kirohanásait zárójelbe tesszük, akkor gondolatai értelmes módon hozzákapcsolhatók egy marxista világképhez.
Nietzsche és Marx közös szálai
A közös pontok, melyeket Nietzsche és Marx filozófiájában azonosíthatónak vélek: az eszkatológia, a valláskritika vagy kereszténység-kritika, a tudomány(osság) felértékelése, a kapitalizmus-kritika és az emberre mint az érték forrására irányuló tekintet. Ezekről igyekszem szót ejteni a továbbiakban.
A valláskritika vagy kereszténység-kritika vonalán látom érdemesnek a vizsgálódást kezdeni. E két fogalmat érdemes külön kezelni. Marxnál a „vallás a nép ópiuma”, egy illúzió, mely a valóság elviselésére szolgál, és ekképp hozzájárul azokhoz a társadalmi és gazdasági tényezőkhöz, melyek célja, hogy az elnyomott osztályokat a maguk nyomorúságos helyzetében megtartsák. Ennyiben kritikája a vallást mint olyant, annak összes formáját érinti. Nietzsche azonban elsősorban a kereszténységet illeti heves kritikával (illetve a buddhizmust kevésbé heves kritikával), ám az általa várt eljövendő kultúrában nem kizárt, hogy benne foglaltatik valamiféle vallásosság. (Gondolhatunk itt arra, hogy milyen elismerően nyilatkozik az antikvitás kultúrájáról, illetve, hogy saját tevékenységét is Dionüszosz görög isten nevével forrasztja össze.) Lukács még a kereszténységgel kapcsolatos kritikáját is vallásos ateizmusnak tekinti, és azt állítja, hogy Nietzsche Isten létezését nem tudományos alapon tagadja, illetve, hogy munkássága mitizáló és misztikus-vallásos dimenziókkal terhelt.
Az utóbbi megállapítással bővebben foglalkozom a következő szakaszban, az előbbivel kapcsolatban fontosnak tartom leszögezni, hogy Nietzsche kereszténység-kritikája, ha nem is materialista, de tudományos alapúnak határozottan tekinthető. Ennek a furcsa állításnak a kulcsa, ha a felépítmény felől közelítünk a kérdéshez, és a tudományt meg a vallást is a kultúra területéhez tartozónak tekintjük. Nietzsche saját korának állapotait elemezve számos helyen egyértelműen kimondja, hogy az Istenben való hit, az ember kitüntetettségének gondolata, a régi értékeken alapuló morálunk, és maga a keresztény vallás egyaránt a tudomány fejlődése, annak kíméletlen igazságai miatt rendül meg. Nietzsche ezt a folyamatot a kultúra változásainak elemzőjeként újra és újra tematizálja, Marx pedig az ateizmust materialista-tudományos alapon már egyenesen készpénznek veszi. Ateizmus tekintetében tehát mindketten tudományos bázisra építenek.
Kereszténység-kritika kapcsán fontos elem mindkettőjüknél, hogy kifejezetten a túlvilág, másik világ mint az aktuális világban tapasztalt szenvedés kompenzációja kitüntetett helyen áll. Marxnál ennek motivációja, hogy a szenvedés és a nyomor megszüntetésének törekvése az aktuális világra irányulhasson. Nietzsche pedig a nihilizmus elleni küzdelemben helyezi a fókuszt a hagyománnyal szemben az evilágra, a testre, az ösztönökre. Mint Löwith kifejti, a marxi osztályharc azonban nem alapozható meg pusztán materialista módon, mivel egy ilyen elemzésből nem világos, miért probléma a kizsákmányolás, az elnyomás. Ehhez szükség van olyan morális kategóriákra, mint a jó és a rossz, vagy egészen konkrétan például: az igazságtalanság. Nietzsche pedig, bár a keresztény vallással együtt a keresztény morált is opponálja, az értékek átértékelését és új értékek teremtését célozza. A keresztény vallást tehát bizonyos tekintetben Nietzsche és Marx is morális alapon veti el, ám a kor moralitásától mindketten elhatárolódnak. Marx a morált mint burzsoá hóbortot gyökerestül kidobná, Nietzsche pedig egy teljesen új morálban gondolkodik, melynek kapcsán nem is egyértelmű, lehet-e morálnak nevezni egyáltalán.
Közös pontként érdemes még kiemelni mindkét szerzőnél az eszkatologikus-történelemfilozófiai szál markáns jelenlétét. Löwith Világtörténelem és üdvtörténet című munkájában és Marquard számos előadásában és tanulmányában megjelenik az a gondolat, hogy a történelemfilozófia klasszikus szerzőinél a történelem, mint a szabadság birodalmába vezető folyamat üdvtörténeti eredetű, és eszkatologikus színezetű, vagyis egy meghatározott végpontra irányuló, és a történéseket e végpont fényében értelmező narratíva. Bár a 18. századi történelemfilozófia szerzőitől Nietzsche és Marx is sok tekintetben elhatárolódik, mégis mindketten olyan történelmi víziót vázolnak fel, melyre a fent említett tendenciák jellemzőek. Marxnál a történelem mint az osztályharcok története végül az osztályok nélküli társadalom állapotában oldódik fel, Nietzsche várakozásai pedig egy olyan jövőre irányulnak, melyben az ember képes kilábalni az Isten halála által kiváltott nihilizmus állapotából, és értékteremtővé válik. Az általa várt korszak neve „nagy délidő”, az ember új, értékteremtő formája pedig az Übermensch. Marx egy társadalmi és gazdasági alapon történő megújulást remél, míg Nietzsche kulturális alapon határozza meg a változást. Fontos egyezés azonban, hogy mindkettőjük gondolkodásában a megújulás és az érték forrása egyaránt az ember maga. Marxnál a munkán keresztül az ember alkot értéket, és ennek felismerése jelenti a kiindulópontot. Nietzschénél pedig az ember mint értékelő lesz értékteremtő és értelemadó.
Mindketten az általuk felvázolt, eszkatologikus cél talajáról kritizálják a fennálló rendszert, a kapitalizmust. Marx ebben egészen egyértelmű, és a kapitalizmus talán mindmáig legélesebb szemű és legalaposabb bírálója. Nietzsche – ezt Lukács is elismeri – szintén kritikus a kapitalizmussal szemben, ám nála ez a tendencia nehezebben azonosítható, hiszen nem gazdasági szempontból vizsgálódik. A kapitalizmusra irányuló kulturális szempontok mentén megfogalmazott kritikája több szövegében felismerhető (pl. az Így szólott Zarathustrában az ún. „utolsó ember”-ről alkotott képe is ilyen kritikának tekinthető), sőt, A történelem hasznáról és káráról című szövegében egészen expliciten fogalmaz azzal kapcsolatban, hogy a kapitalista termelés gyakorlata milyen káros hatással bír a tudományos „termelés”-re nézve. (Nietzsche, 2004[b], 145-146.)
Végül, a tudományhoz való viszonyulás témáját is fontos érinteni. Mindkét szerzőnél megtalálható valamiféle lelkesedés a tudomány iránt, és mindkét esetben fontos tényező a tudomány szerepe mint szabadító a vallásos dogmatizmustól, és általában véve a vallásosságtól. Ám míg Marx végig megmarad a tudományosság szigorú követelményei és az általa implikált objektív, materialista világkép mellett, Nietzsche középső korszakában jellemző lelkesedést a kései korszakban a tudomány kritikája váltja fel. Nietzsche végül a valláshoz hasonlóan a tudományt is nihilistának tartja, az objektivitást pedig illúziónak.
A tudomány és a kapitalizmus fejlődése kéz a kézben jár, kialakulásuk és fejlődésük története összefonódik mindkét gondolkodó számára. Marx ennek problematikusságát úgy küszöböli ki, hogy számára a kapitalizmus technológiája és tudományos eredményei megtarthatók, sőt megtartandók, ám gazdasági működését el kell vetni, meg kell haladni, mert kizsákmányolás az alapja, és megnyomorítja az embert. Hozzá hasonlóan Nietzsche is azt gondolja, hogy a tudomány, annak eredményeit és módszereit meg kell őrizni, de a tudomány nem maradhat gátló tényező, ellensúly nélkül a kultúrában, mert különben felemészti az életet, s vele magát a kultúrát és önmagát is. Nietzsche elgondolásában egy olyan új kultúrára van szükség, ahol a kultúrának a tudomány melletti, azt kiegyensúlyozó tényezői (pl. vallás, művészet) annyira erős lábon állnak, hogy a tudomány – pl. intellektuális becsületességünk a hit hiányára nézve – nem emészti fel őket.
Nietzsche vonzereje és a kultúra halála
A politikai jobboldalnak is, Nietzschének is van egy sajátos vonzereje, amelynek a baloldalon napjainkban nincs azonos mértékű ellenereje. Ez a vonzerő, mely széles tömegeket meg tud szólítani, nem más, mint a mítosz vonzereje. A vallással azonos kategóriába esik ez az erő, és ezért képes arra, hogy annak kiegészítője vagy pótléka legyen. Úgy vélem, ezzel az erővel bírnak ma, és erre építkeznek a populista szónokok és az összeesküvés-elméletek gyártói is. A problémát az okozza, hogy az „ópium”, bár méltatlan állapotban tartja az embert, és illúzióknak teszi ki, egy olyan függőség, amiről egyrészt nem könnyű „lejönni”. Másrészt a vallási ópium természetes megfelelőjétől különbözni látszik abban, hogy az előbbire – a tág értelemben vett mitikus és spirituális igényekre – nem „rászokik” az ember, hanem eleve rendelkezik ezekkel. Ez egy olyan összefüggés, amit Nietzsche világosan lát, történetiségére és veszélyeire fel is hívja a figyelmet. Erre irányuló elemzéseiben kifejti, hogy a kultúrát, illetve annak részeként a vallást a szenvedésnek való értelemadás igénye szüli. (Nietzsche, 2011, 125-126.) Ez egy fontos különbség Nietzsche és Marx között, hogy míg utóbbinál az embert az állattól a termelőeszközeinek termelése különbözteti meg, Nietzsche számára az ember a szenvedésére reflektáló állat, mely életben maradásának céljából hozza létre a nyelvet és a kultúrát.
Lukács elmarasztalja Nietzschét irracionalista mítoszképzése miatt, mellyel szerinte a dekadens parazita burzsoázia igényeit szolgálja ki. Ugyanakkor Nietzsche nem csak a parazita burzsoázia számára vonzó szerző ma. A munkáskultúra a mai viszonyokban ellehetetlenült, a közösségek megszűntek vagy megszűnőben vannak. A kapitalizmus kultúrája, ami valójában a kultúra hiányát jelenti, a nihilizmus hegemón helyzetbe került. Ilyen körülmények között megnő a fogékonyság a szélsőséges ideológiákra, és a társadalmi igazságtalanságot tematizáló baloldal ellenében vonzóvá tudnak válni azok a szólamok, melyek mitikus hangon csendülnek fel, problematizálják a kultúra hiányát, a régi értékek pusztulását, a nihilizmust és a magányt. Összecsengenek a romantikából megmaradt kultuszokkal pl. zsenikultusz, esztétizáló életszemlélet, patetikus lázadás a jelennel szemben stb. Ha Nietzsche egy primer szinten felelőssé is tehető az ezt erősítő tendenciákért, meta-szinten figyelembe veendő, hogy problematizálja magát a jelenséget. Marx teljes természetességgel és tudományos hidegséggel ateista. Nietzsche ateizmusát, mint már szó volt róla, Lukács vallásos ateizmusnak nevezi, amit egy bizonyos értelemben helytállónak, de más szempontból hibás értelmezésnek gondolok. Abban igazat adok Lukácsnak, hogy Nietzsche ateizmusa ellenére nem mentes a tágabb értelemben vett vallásosság jellemzőitől: mitizál, új isten teremtését kísérli meg (Dionüszosz), és új istenek teremtését mint egy eljövendő kultúra lehetséges alapját jelöli meg több helyen.
Azonban fontos leszögezni, hogy Nietzsche számára minden isten emberi alkotás (v.ö. pl. Nietzsche, 2004[a], 37., 75.). Mikor Lukács arról beszél, hogy Nietzsche számára az ateizmus nem tudományosan megalapozott nézet, tekintve, hogy az „Isten halott”, és a „mi öltük meg” kijelentések arra engednek következtetni, hogy Nietzsche szerint Isten korábban létezett, és ebben egy változás állt be – nos, ekkor úgy vélem, félreérti Nietzschét. Szimbolikus nyelven fogalmaz, és a kulturális események tétjét ilyen módon érzékelteti, de szó sincs róla, hogy ateizmusa ne tudományos alapú lenne, és hogy Isten, vagy bármely isten létezését emberfüggetlennek gondolta volna valaha. Több helyen is hangsúlyozza, hogy a keresztény vallás pusztulásához a tudomány fejlődése és a keresztény morál együttes hatása vezet. Mert a tudomány fejlődése révén jutott el az ember ahhoz a belátáshoz, hogy az Istenben való hit a babonasághoz hasonlatos, és a keresztény morálból származó lelkiismeret alakul intellektuális lelkiismeretté, mely nem engedi meg az embernek többé, hogy ebben a kérdésben önmagának és másoknak hazudjon. Nem tudunk hinni, és nem tudjuk ezt már letagadni önmagunk előtt. (Nietzsche, 2011, 123-125.)
Ám, hogy ez a folyamat nem egyik napról a másikra történik, és hogy felmérhetetlen következményei vannak, ezt Nietzsche nem győzi hangsúlyozni. Az élet-halál szimbolika ennek érzékeltetését szolgálja. Isten halála egy olyan „halálhír”, mely kulturálisan és történetileg ténylegesen a gyászt – és a gyászfolyamat mindenféle fázisát: tagadás, düh, alkudozás, depresszió – hozza magával. Objektív és tudományos szempontból valóban érvényes leírás, hogy Isten nem létezik, sose létezett, s ami nem létezik nem képes meghalni. Történeti-kulturális perspektívából azonban az „Isten halála” találóbb leírás lehet, mert ez olyasmire is ráirányíthatja a figyelmet, ami a másik leírásban nem jelenik meg: ennek a tudásnak a hatása, a pusztító jellege emberek nagy tömegére nézve. Isten halála ebben az értelemben egy esemény. És eseményként való leírása teszi lehetővé, hogy foglalkozzunk azzal, hogy időbeli kiterjedése van, hogy hatása van, hogy különböző helyekre, terekbe, társadalmi osztályokba eltérő idővel jut el a híre és a hatása. Hogy bár Isten halott, az árnyéka újra és újra ott van a barlangokban. Hogy újra és újra meg kell ölnünk. Miközben vannak, akik még azt sem tudják – vagy nem tudják feldolgozni –, hogy az esemény megtörtént. És talán ez a legfontosabb: ez az esemény váltja ki azt a kulturális válságot, a nihilizmust, ami mind a mai napig hat ránk, amiben ma is élünk.
Az ateizmus ennyiben tehát nem egy kész és elintézett dolog, ahogyan a marxizmus perspektívájából tűnik, hanem egy folyamat vagy küzdelem. És ha a kereszténységet (vagy a vallást általában) s vele az egyházat az elnyomás és elbutítás eszközének tartjuk – ahogyan Nietzsche és Marx egyaránt tartotta –, akkor baloldaliként küzdeni kellene ezen tendenciák ellen. Az ellenük való küzdelemben Nietzsche belátásai fontos kiindulópontot adnak. Szerinte az ember számára a vallás mint a szenvedésnek való értelemadás elengedhetetlen, és hogy a tudomány az értelemadás és az értékteremtés aktusát nem tudja elvégezni, így nem tudja betölteni az általa generált űrt.
Nietzsche több ízben szól a kultúra haláláról, mindkét nagy halálhír, melyet bejelent, kulturális jellegű. Az egyik régebbi, a másik egészen aktuális. Az előbbi a tragédia halála, mely az antikvitás kultúrájának végét jelentette, a másik pedig az imént tárgyalt „Isten halála”. Ez az utóbbi esemény gyakorlatilag a kapitalizmus és a modern tudomány születésével párhuzamosan történik. Marxnál ugyanennek a jelenségnek az érzékletes leírása A Kommunista Párt kiáltványa című szövegben a burzsoázia uralomra jutása, mely többek között „[a] jámbor rajongás, a lovagi lelkesedés, a nyárspolgári érzelgősség szent borzongását az önző számítás jeges vizébe fojtotta”. (Marx, 2004.) A Burzsoák és proletárok című rész jelentős része arról a folyamatról szól, melynek megfelelője Nietzschénél a régi értékek pusztulása. Míg Marx a társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozásokat hangsúlyozza, Nietzsche leggyakrabban arról beszél, hogy a 19. századi európainak nincsen kultúrája. A kultúra hiánya, mint mítoszhiány az, amivel véleményem szerint ma a legtöbb embert megszólítják az ő szövegei, akár tudatosul ez, akár nem. Ez az, amit Lukács a mítoszteremtéssel azonosít. Úgy vélem, ez azonban inkább a mítoszhiány problematizálása. Persze valamelyest van kísérlet mítoszteremtésre is, de ez főként reménykedés, várakozás és prófétálás Nietzsche részéről.
A tudomány Nietzsche által fölvetett problémája, mely szerint az értelemadásra és értékteremtésre nem képes, ám a régi értékek pusztítójaként lép fel, legélesebben A morál genealógiája utolsó pár szakaszában kerül kifejtésre. (Nietzsche, 2011, 113-125.) Itt jósol Nietzsche két évszázadnyi nihilizmust Európa számára (s bár Marxot gyakran bírálják predikcióinak elmaradása miatt, itt megjegyezhető, hogy vele szemben Nietzsche jóslata egyelőre érvényesnek tűnik). A kérdést, hogy a tudomány problémája milyen módon nyerhet megoldást, és hogy a nihilizmus kora után mi várható, Nietzsche itt nyitva hagyja. De a probléma forrásaként hosszan tárgyalja, hogy bár a tudomány a kereszténységgel és az aszketikus ideállal szemben látszólag ellenerőt képvisel, valójában a gyökerében működő igazságösztönt még mindig ugyanaz a hit fűti, melynek lángjáról a keresztény hit maga is született. A probléma mindezzel legfőképp az, hogy mind e kettő mélyen nihilista. Két nagy erő harcol tehát ma a kultúránknak nevezett kulturális űrben, és mindkettő nihilista forrásból ered, ezért a nihilizmusból nem is képesek kiutat találni, és a harcot sem eldönteni.
Ebből a szempontból Nietzsche és Marx legfontosabb különbsége, hogy Nietzsche problematizálja a tudomány érték- és kultúrateremtésre való alkalmatlanságát és az ebből fakadó nihilista tendenciákat, míg Marx a régi, feudális-vallásos hagyományt megszüntető burzsoá-kapitalista kultúrát egyértelműen elutasítja, de a vele kifejlődött tudományos világkép okozta űrt nem tematizálja ilyen értelemben problémaként.
Egy fúziós olvasat kísérlete
A két elemzett filozófus összeegyeztetésének kiindulópontja számomra az alap és a felépítmény párhuzamosságának gondolata. Úgy vélem, e két szerző a maga korában a kapitalizmus alapja és felépítménye, vagyis gazdasága és kultúrája ellen harcol, és hogy ma is ezekkel kell küzdenünk. Ebben a küzdelemben pedig mindkettőjük gondolataira és kritikai meglátásaira szükségünk lehet. Tézisem ebben a kérdésben, hogy a kapitalizmusnak nincs kultúrája. Vagy másképp fogalmazva: a kapitalizmus kulturális szinten nem termel ki egyebet, mint nihilizmust. A nihilizmus pedig ebben az értelemben nem más, mint a kapitalizmus eme (hiányként adódó) kultúrája. Ennek tüneteit magam is a régi értékek megrendülésében látom megragadhatónak, mely ma „Isten halálának” nihilizmusa mentén a különféle vallási kínálatok sokaságában, orientalizáló tendenciákban, az egységes világkép hiányában ragadható meg. Spengler szerint kulturálisan ma a hanyatló Róma tekinthető kortársunknak, és ebben úgy vélem, igaza van. Az általa jelölt kor a maga globalizáló tendenciáival egészen hasonló kulturális hatásokkal jelenhetett meg ahhoz, amit ma a szinte totálissá vált globalizációban tapasztalunk. Kapitalizmus és nihilizmus meglátásom szerint kéz a kézben jár, egyszerre születtek: nem véletlen, hogy a korszakváltás, melyet „Isten halála” fémjelez, párhuzamosan zajlik azzal a gazdasági-társadalmi folyamattal, melyet a kapitalizmusba való átlépésként szokás leírni.
A kapitalizmus kulturális nihilizmusának tünete közé gondolom azt is, hogy a kapitalista társadalmakban a depresszió gyakorlatilag népbetegséggé vált. Ezt a problémát feszegeti Mark Fisher is A kapitalista realizmus című művében, melyet korunk legpontosabb diagnosztikájának tartok. Fisher depresszív hedonizmusként írja le azt az állapotot, melyben az élet önmagán túlmutató cél nélkül marad, és így egyetlen céljává a szenvedés elkerülése és az élvezetek maximalizálása válik. Ám ekképp paradox módon ez a céltalanság és kiüresedettség maga válik a szenvedés elsődleges forrásává. Meglátásait szerintem kifejezetten gyümölcsöző együtt olvasni Nietzsche A morál genealógiájának záró szakaszával. Itt Nietzsche arról beszél, hogy nem a szenvedés, hanem az értelem nélkül való szenvedés, sőt, az értelem nélkül való létezés az, amit az ember nem képes elviselni. A vallás által korábban kitermelt aszketikus eszmény volt az, mely az embert a szenvedés értelmetlenségétől megváltotta, és ezzel nagy szolgálatot tett neki, még azzal együtt is, hogy eközben alapjaiban nihilista maradt: hiszen a bűn által és az evilági lét leértékelése által végezte el ezt a műveletet. Ha a mélyére tekintünk, világossá válik a nihilista alap: az aszketikus eszmény nyomán az evilági lét, annak minden jellegzetessége: az ösztönök, a testiség, az érzékek, a keletkezés, pusztulás, változás valósága tagadás alá kerül. Ezzel a vallás magát a létet tagadja, és helyette annak ellenpárját, a Semmit akarja. Ám, mint Nietzsche megállapítja: „az ember inkább akarja még a Semmit akarni, mint nem akarni”. (Nietzsche, 2011, 126.)
A vallás és az aszketikus eszmények válsága egy olyan nihilizmust termel ki, melyben már az utóbbi állapot van érvényben, az ember nem akar semmit. Az aszketikus eszmény ellenpárja a depresszív hedonizmus, melynek célja csupán a lét megőrzése, annak magasabb értelme nélkül, az érték- és értelemadás nem tud benne megszületni, így a szenvedés és a Semmi válik a legradikálisabb rosszá, melyet minden erejével tagad. Ám, mivel nem tud létezésének értéket tulajdonítani, a célok és az értelmezés hiánya depresszívvé teszi ezt a hedonizmust. Még maga az oly nagyra értékelt és védelmezett élet sem tud értékesként és értelmesként megjelenni, és ennek következményei kifejezetten látványossá válnak, ha fennálló rendszereink gyakorlataira tekintünk. A nihilizmus és a depresszív hedonizmus tünetei határozzák meg a későkapitalizmus felépítményét, melynek alapja továbbra is a kapitalista gazdaság és a tőke logikája mentén működő kizsákmányolás és elnyomás, beleértve ebbe a természet mértéktelen kizsákmányolását is.
Egy ilyen rendszert álláspontom szerint nem lehetséges pusztán gazdasági alapon megdönteni. Már csak azért sem, mert ahhoz, hogy az embert mint az érték forrását elismerjük, és ahhoz, hogy a természetnek egy olyan képét kialakítsuk, melyben az nem pusztán a kizsákmányolás torz működésével tekinthető értéknek, egy új értékteremtés aktusára van szükség, mely a nihilizmus értékteremtésre képtelen kultúrája mentén nem lehetséges.
A tudományos világkép többé-kevésbé monopol helyzete – s a kultúra egyéb, ezt kiegyensúlyozó elemeinek hiánya – következtében adódik az az állapot is, hogy a kapitalizmus társadalmi-gazdasági működésmódjait a természettörvényekre jellemző szükségszerűségekként gondoljuk el. Ezért tűnik könnyebben elképzelhetőnek a világvége a kapitalizmus végénél.
Ebből következően úgy vélem, hogy ahogyan a kapitalizmust mint alapot gazdaságilag, úgy annak felépítménybéli megfelelőjét, a nihilizmust kulturálisan is meg kell haladnunk. Marx a gazdasági-társadalmi fejlődésen keresztüli meghaladásra ad elméletet, itt tehát a marxizmust érdemes követnünk. Nietzsche pedig olvasatom szerint kulturális oldalon kritizálja a kapitalizmust, amikor a nihilizmus ellen veszi fel a harcot. Hogy ami gazdaságilag kapitalizmus, az kulturálisan a nihilizmus, ezt annyira egynek gondolom, s csak aspektus tekintetében különbözőnek (tehát hogy az alap vagy a felépítmény irányából vizsgáljuk), ahogyan a spinozai szubsztancia is egy, noha két attribútuma a kiterjedés és a gondolkodás.
Hogy az alappal párhuzamosan alakul át a felépítmény, vagy hamarabb, vagy később, erről nincs egyértelmű álláspont a marxista szerzők között, s a magam részéról nem látom ezt megjósolhatónak. Azt viszont teljesen biztosnak gondolom, hogy az új alaphoz új felépítmény tartozik, és hacsak nem az új alapból magától spontán termelődik ki, nem érdektelen foglalkozni e kérdéssel. Illetve, ha kitermelődik, talán akkor sem teljesen felesleges ezen spekulálni. A kulturális képzelet tágítása a baloldalon ma úgyis épp a legnépszerűbb feladványok egyike, talán nem véletlenül. Ennek lehetne egy kiindulópontja abba belegondolni, hogy a kapitalizmus térnyerése óta gyakorlatilag nincs is kultúránk, és hogy annak létrejövése, létrehozása talán javíthat valamit helyzetünkön. Bár nyilván nem lehet kultúrát létrehozni a semmiből, de a probléma vonzáskörzetében állni és kísérletezni érdemes lehet, amíg nem születik rá megoldás – vagy amíg bele nem pusztul az emberiség abba, hogy nem tudta meghaladni a kapitalizmust.
Szántó Rita
Felhasznált irodalom
FISHER, Mark, A kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? ford. Tillmann Ármin, Zemlényi-Kovács Barnabás. Napvilág, Budapest, 2021.
LÖWITH, Karl. Világtörténelem és üdvtörténet. ford. Boros Gábor, Miklós Tamás. Atlantisz, Budapest, 1996.
LUKÁCS György. Az ész trónfosztása. Akadémiai, Budapest 1974, 238-311.
MARX, Karl. A Kommunista Párt kiáltványa. ford. Nyilas Vera. Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004. (https://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ - utolsó megtekintés dátuma: 2025. 11. 03.)
NIETZSCHE, Friedrich. A morál genealógiája, ford. Romhányi Török Gábor. Attraktor, Máriabesnyő, 2011.
NIETZSCHE, Friedrich. A történelem hasznáról és káráról, in. Korszerűtlen elmélkedések, ford. Tatár György. Atlantisz, Budapest, 2004[b]. 93-179.
NIETZSCHE, Friedrich. Így szólott Zarathustra, ford. Kurdi Imre. Osiris, Budapest, 2004[a].
[1] Két okból fontos reflektálnom e szöveg születési körülményeire és motivációira. Egyrészt azért, mert bár Nietzsche filozófiáját jó pár éve kutatom, Marxhoz mély szakértelem nem fűz, csak politikai beállítottság. Így tehát egy olyan ember hangján szólalok meg, akitől sokan kérdezték, s maga is önmagától: vajon hogyan egyeztethető össze Nietzsche filozófiájának csodálata baloldali politikai nézetekkel, és ebből fakadóan Marx fontosabb tanainak elfogadásával. Ez tehát egy „véleménycikk”, vagy a szó eredeti értelmében vett esszé, azaz kísérlet. A másik ok, hogy a baloldaliság és a marxizmus sem egy lehatárolt és fix elmélet, számos formája van, melyek sok esetben egymással is hadilábon állnak, és ezen elméletek lövészárkaiban szakértelmem és tájékozottságom csekély mértéke miatt nem tudom elhelyezni magam. Ám nem is áll szándékomban magamra haragítani egyik tábort sem, és nem célom határozott, mélységekbe menő állásfoglalás, mindössze egy vízió felvázolása, mely számomra jelentőséggel bír, de mindössze felvetésnek ajánlom.
