Gyakran használják a „baloldali” jelzőt negatívumként a politikai kommunikációkban, vagy akár a mindennapokban is. Ez nem mindig volt így, és sok olyan ember is annak vallotta magát, akiről nem is gondolná az ember. Itt van négy óriási jelentőségű történelmi figura, akik baloldali értékrendek mentén élték az életüket.
Albert Einstein (1879-1955)
Albert Einstein neve elválaszthatatlan a fizikától, a relativitáselmélettől és a 20. századi tudományos gondolkodás új irányaitól. Ugyanakkor személyisége túlmutatott a tudomány határain! Gondolkodása erkölcsi dimenziókat is magában hordozott, szerinte a tudományos racionalitás és az emberi együttérzés nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő értékek.
Szocialista meggyőződése nem politikai elköteleződésből fakadt, hanem mély humanista világszemléletéből. Úgy vélte, a kapitalizmus individualizmusa szükségszerűen elidegenedést, társadalmi igazságtalanságot és morális torzulást eredményez. 1949-ben a Monthly Review című folyóiratban megjelent esszéjében (Why Socialism?, magyarul: Mi szól a szocializmus mellett?) kifejtette, hogy a kapitalista gazdasági rend elidegeníti az embert önmagától és embertársaitól, mert a verseny és a profit logikája háttérbe szorítja a közösségi szolidaritást. A szocializmusban ezzel szemben az emberi szolidaritás és a közjóra irányuló társadalmi felelősség lehetőségét látta. Einstein számára a szocializmus kulcsfontosságú volt, a közösségi igazságosság és a társadalmi együttműködés erkölcsi alapjainak megteremtése.
Pablo Picasso (1881-1973)
Pablo Picasso a modern művészet egyik legmeghatározóbb alakja, ha szóbajön a festészet, akkor az ő neve mindenképp előkerül. A kubizmus megteremtésével alapvetően átalakította a vizuális gondolkodást és egy új perspektívát helyezett el a festészetben. Ugyanakkor életművének súlypontját nem pusztán esztétikai újításai adják, hanem az a morális érzékenység, amely művészetét végigkísérte.
Picasso szocialista világlátása leginkább a háború és az elnyomás elleni tiltakozásban nyilvánult meg. A Guernica a politikai brutalitás és az emberi szenvedés egyetemes szimbólumává vált, s ezzel a művészet erkölcsi felelősségének egyik legemlékezetesebb példája lett. 1944-ben csatlakozott a Francia Kommunista Párthoz, amihez haláláig hűséges maradt. Picasso művészi szocializmusa a részvét és az emberi szolidaritás esztétikáján alapult. Számára a művészet nem menedék, hanem eszköz volt a társadalmi igazságtalanság leleplezésére, a morális tanúságtétel egyik formája.
Diego Maradona (1960-2020)
Diego Maradona a futball történetének egyik legkiemelkedőbb alakja, akinek játékát zsenialitás, magabiztosság és mély emberi szenvedély jellemezte. Pályafutása során a sportot nemcsak játékként, hanem társadalmi kifejezésformaként is értelmezte.
Maradona szocialista beállítottsága élettapasztalati eredetű volt. Szegénynegyedből származott, és sohasem távolodott el származása társadalmi valóságától. Az igazságtalansággal szembeni érzékenysége, a hatalommal és a korrupcióval szembeni lázadása ebből a háttérből fakadt. Közéleti megszólalásai, valamint Fidel Castróval való barátsága is Maradona baloldaliságát erősítik. Számára a futball a társadalmi egyenlőség metaforájává vált: egy tér, ahol a tehetség felülírja a származást, és ahol az emberi méltóság visszanyerhető. A nép oldalánszólalt meg szocializmusa a társadalmi igazságérzet ösztönös nyelvén , a kirekesztettekért.
Charlie Chaplin (1889-1977)
Charlie Chaplin a filmtörténet egyik legnagyobb alakja volt, aki már a mozgókép hajnalán a humanizmus és a társadalomkritika egyik legfontosabb hangjává vált. Az általa megformált szegény, de méltóságát őrző kisember figurájában a modern világ peremére szorult ember jelent meg: az, aki kiszolgáltatott a gépeknek, a hatalomnak, és mégis képes emberséges maradni. Chaplin a nevetésen és a szomorúságon keresztül mutatta meg, milyen mélyen emberi az a vágy, hogy a legnehezebb helyzetben se veszítsük el önmagunkat.
Chaplin szocializmusa nem elméleti vagy politikai meggyőződés volt, hanem életérzés. Műveiben – különösen a Modern időkben és A diktátorban – az egyszerű emberek kiszolgáltatottsága, a hatalom önkényessége és az ipari társadalom ridegsége mind-mind központi témává váltak. Filmjei azt hirdették, hogy az együttérzés és az emberi méltóság mindig fontosabb a haszonnál vagy a tekintélynél. Chaplin a nevetésben látta az ember egyik legnagyobb fegyverét, a félelem és az elnyomás ellen. Ezzel a filmjei nemcsak szórakoztattak, hanem felszabadítottak is: emlékeztettek arra, hogy az emberség bármilyen korban a legerősebb válasz a hatalommal szemben.
Kovács Miklós
