Krasznahorkai László kapta meg az idei irodalmi Nobel-díjat – innen is gratulálok, a szerkesztőség nevében is. Ez a fajta reakció azonban nem egyértelmű itthon a második magyar irodalmi Nobel-díjassal. A szélsőjobb, főképp a tudatlansága és a rombolása, itt is felütötte a fejét.
Tagadhatatlan, hogy sok mindennel kapcsolatosan nem értünk egyet Krasznahorkaival. Azt is megkockáztatom, hogy a dolgok nagyrészében. Ő egy kifejezetten nihilista, liberális szerző. De ez mit sem változtat művészetének értékén, és azon, hogy ő a magyar irodalom második Nobel-díjasa! Ami egy elismerés, aminek örülni ildomos, bármennyire is próbálja ezt Ábrahám Barnabás máshogyan beállítani: magyarként, magyarországiként, mű- és irodalomkedvelőként.
Persze, a Nobel-díjat mint intézményt is érdemes kritikusan kezelni. A Svéd Akadémia ugyanis politikailag elkötelezett a liberális, kapitalista világrend irányába – bár ez inkább a béke Nobel-díj kiosztásánál válik problémássá. Szerencsénkre a természettudományok, de még az irodalom is olyan terület, amit lehetséges objektívan jutalmazni (a tetszés–nem tetszés tengelye helyetta sokkal produktívabb jó mű – rossz mű tengelyén). És ezügyben fejlődik is a díj, hiszen egyre több az olyan nyertes az elmúlt években, akik eltérnek a euróatlanti ízlésvilág elitista művészetfelfogásától. Nézzük csak meg Bob Dylan dalművészetét (2016) vagy a koreai szerzőt, Han Kangot (2024).
Két irányból ütlegeli a szélsőjobb Krasznahorkait. Egyik frontvonala egy Krasznahorkai-idézet, ami így szól:
Egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, Isten oda teremtett, azt a kenyeret ettem. Képtelen vagyok büszke lenni, hogy bolondok közé születtem, és hogy bolondok között éltem. Az én személyes sorsomból következik minden, nem abból, hogy magyar, ukrán vagy szlovén vagyok.
Ezt lehozta Bayer Zsolttól kezdve a kuruc.infón át a ma7-ig, a Pesti Srácok, minden fasisztoid, szélsőjobbos, ultranacionalista oldal. Utóbbi mentségére szóljon, hogy legalább adtak forrást, hogy honnan származik ez az idézet. A svéd Svenska Dagbladetnek adott interjújában fogalmazta ezt meg az író, bár ezt ellenőrizni nem állt módomban, ugyanis a cikk paywall mögött van. Mindenesetre kétséggel kezelem az idézet hitelességét, és az olvasókat is erre javaslom: nem csak azért, mert kétségbe vonom a magyar jobboldal svéd nyelvtudását, de azért is, mivel amíg Krasznahorkai zsidó származását nagyon szépen lehivatkozta minden oldal, addig ennek az idézetnek az eredetére csak a Pesti Srácok tucatnyi Krasznahorkai-cikke között bukkantam rá.
De tekintsünk el az idézet hitelességétől. Amit mond Krasznahorkai, az szinte tény – és napról napra a jobboldal bizonyítja is ezt. Az, hogy a saját sorsából következik minden, azt (remélem) senki sem szeretné vitatni. Természetesen erre hatással van, hogy hova született, de valószínűsíthető, hogy ha egy román, lengyel, de akár ha egy kolumbiai kisfaluba született volna, vagy az USA egy eldugottabb szegletébe, akkor hasonló nehézségekkel és életpályával nézhetett volna szembe a szerző. Ő maga mint individuum a nagy szerző, aki Nobel-díjat kapott, nem pedig a háttere, az eddigi élményei, a magyarsága.
És bármennyire is tartja Krasznahorkai a magyarokat bolondnak (megjegyezném, hogy nem jogtalanul), többször kifejtette véleményét, hogy nemzete nyelvét, a magyart, milyen nagyra becsüli. Érdekes, hogy ez pont azon aspektusa a kultúránknak, amire a szélsőjobb a legkevésbé tud hatással lenni, annak demokratikus jellegéből fakadóan.
A másik irány már sokkal szórakoztatóbb, és talán vérnyomást megindítóbb: ugyanis arra hívták fel a figyelmet többen is, élén Németh Szilárd országgyűlési képviselővel, hogy ha a liberális, külföldön élő magyar szerző megkapta a Nobelt, akkor kapjon méltó elismerést más magyar szerző is. És kiket hoznak fel? Talán a lefordíthatlanul író szerzőket, Esterházyt vagy Tandorit, kortárs fiatalokat, akiket még alig ismer valaki, mint Locker vagy Papp-Zakor, esetleg más, a kánon figyelmét kikerülő, de különleges művészeket, például Szécsi Margitot vagy Galgóczi Erzsébetet? Ha őket kérdeznénk, mármint ezeket a szektás fasisztoidokat, akkor az utolsó kategóriába sorolnák a felsorolt szerzőiket. Ezek pedig nem mások, mint a Floridából Erdélyt romantizáló Wass Albert, a női nem megszégyenítését véghezvivő Tormay Cécile-t, illetve a náci kollaboráns és nyilas párttag Nyirő Józsefet. Hát csodálatos felhozatal, mit ne mondjak. Fasiszták és antiszemiták, akik a lektűrnél tovább nem igazán jutottak, miközben a szélsőjobboldalt nagy örömmel szolgálták ki, értelmiségi eszközökkel – legyen szó újságírásról, fordításról vagy a Harmadik Birodalom ajnározásáról. Kérdés viszont, hogy akik őket hozzák fel mint becsülendőbb (és jobb!) szerzők, mint Krasznahorkai, vajon olvasták-e egyáltalán őket? Tudják élettörténetüket? Bár lehet, jobb, ha erre nem kapunk választ, ilyenkor a tudatlanság áldás…
Ilyen ez az irodalmi közeg: nem fogadja be az undorító fasisztákat, nem írja át a szélsőjobboldal kedve és módja szerint a történelmet, nem robbantja szét azt, amit a Nobel-díj képvisel, és kezd el poszthumusz náci szimpatizánsokat kitüntetni. Legalábbis a nagyvilág többségében: itthon, Nyugat-Európában egyre több helyen, Oroszországban és az USA-ban is a fasizálódás folyamata során bekerülnek a kánonba, kötelező irodalommá válnak az ehhez hasonló, művészeknek nehezen hívható csürhe. Tegyék, amit akarnak az intézményeikben, de egyet ne hagyjunk: olvassunk, amit szeretnénk, olvassuk, ami nekünk szól, azokat, akik a nép, a munkásság hangján szólnak, akik egy közös és jobb világ felé akarnak terelni minket!
Veres Gábor András
